Wind√

25. [End]

Elérkezett a nap. Wind költözése. Hetek óta csak vele vagyok hajlandó foglalkozni. Még Dream edzését és abbahagytam. Jól tettem úgy gondolom. Hiszen innentől kezdve csak vele leszek. A maradék időnket pedig ki kellett használni. Apu megengedte, hogy egy utolsót lovagoljak rajt. Hosszas pucolgatás után fel is szereltem.

-Gyerünk kislány. Utolsó alkalommal szántsuk fel a versenypályát. - paskoltam meg a nyakát. Beálltunk a startkapuba. Mellettük Dream és egy munkalovas foglaltak helyet. A kapu kivágódott Wind pedig azonnal neki indult. Az első 100 méter alatt már 5 hosszal előttük jártunk. Dream jó kis ló. De sosem lesz olyan mint Wind valaha is volt. A kanca megnyújtotta a lépteit és még gyorsabban kezdett el száguldani. Minden egyes másodpercét imádtam. A célvonalon átlépve visszafogtam. Ennyi kihagyás után sem fáradt ki. Volt benne még ezek után is. A nyakára hajoltam, és mélyen beszívtam az illatát. Ezt a percet sosem fogom elfelejteni. Mert ez örökre megmarad nekünk. Ez az amit senki sem vehet el tőlünk.

-Őrület ez a ló! Még utoljára is rekordot állított fel. - lépett mellénk apu Dream hátán. Nem is figyeltem, hogy felült rá.

-Tudom min jár az eszed. És mit szólnál ha mégegyszer utoljára körbe lovagolnánk vele az erdőben?

-Benne vagyok. Wind értette mit akarok. Rögtön az erdő felé vette az irányt. Amikor csak tehettük kijártunk oda. Egy ideje apu saját edzőpályát hozott létre. A kanca az utolsó évében itt készült fel. És persze a kistestvére is itt kezdte pályafutását. Mindketten nagyon a szívemhez nőttek. De Wind az akinek a karrierem köszönhetem. Örökké hálás leszek számára amiért elindított az úton. Ő már célba ért. Előttem pedig még rengeteg van.

Délután

- Eljött az idő kislány. - támasztottam neki a homlokom az övének. Értette. Tudta, hogy elválunk és talán már többé nem találkozunk.

-Most el kell válnunk egymástól. De megígérem, hogy amint tudok megyek utánad. És meglátogatlak. - suttogtam a sírással küzdve. Úgy éreztem cserben hagyom.

-Na gyere. - csatoltam fel a vezetőszárat. Bár nem volt rá szükségem. Ő követett mindenhová az nélkül is. A ló szállító előtt megálltam. Wind egy kicsit meglökött a derekamnál én pedig felnevettem. Tudta, hogy mivel vidítson fel. Ha belegondoltam abba, hogy néhány perc múlva már nem lesz az életem része feleszakadt a szívem.

-Erősnek kell lennem. - vezettem fel. Erősen kikötöttem, és egy almát nyújtottam felé. Rögtön meg is ette. Utoljára végig simítottam büszke fején, aztán lesétáltam a rámpán. A szívem egy darabját pedig ott hagyva. Végig néztem ahogy felcsukják az ajtót. Az én büszke kancám pedig utoljára hátra nézett. Büszkén felnyerített. Talán így köszönt meg mindent. A könnyeim áztatták az arcom. Az autó pedig elindult. Magával vitte azt aki a társam volt éveken át. Azt aki megmentett a magánytól. Azt aki nélkül nem lennék az aki vagyok. És nem utolsó sorban azt akinek mindent köszönhettem. Sírva rogytam le a sáros útra. A nadrágom egy reccsenéssel kiszakadt de nem érdekelt. Felnéztem az égre. És arra a szürke égboltra megesküdtem: nem engedem, hogy a mi történetünk ennyi legyen.. Lennie kell folytatásnak.

Sziasztok. Igen egy kicsit szomorú vége lett. Azért remélem tetszik. És ennek a történetnek is itt a vége. Egyenlőre nincs tervben folytatás. Aztán meglátjuk mi is lesz.