Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

10.

Amikor felébredtem, az első gondolatom az volt, hogy rohadt hideg van és én nem tudom miért fázom ennyire, mikor fűtés van és egyébként is két takaróval alszom. Aztán megéreztem a hátam alatt a kemény földet, a hideg pedig kirázott egy hirtelen szellőtől. Felül viszont mégsem fáztam, valami melegen tartott. Illetve valaki. 

Oldalra fordítva a fejemet egy alvó Taehyung volt az első, amit megláttam. Kellett pár perc míg realizálódott bennem, hogy mit keres mellettem és hogy én egyáltalán hol vagyok. Aztán bevillantak az előző este képei. A szüleim veszekedése, ahogyan elfutok otthonról, hogy Hoseok utánam jön, aztán egész végig Taehyunggal beszélgettünk, szórakoztunk és úgy néz ki el is aludtunk, hiszen csak mellettem feküdt, csak engem ölelt. 

Egyik részem mosolygott, másik pedig egy utolsó lotyónak érezte magát, amiért együtt aludt egy olyan fiúval, akit még mindig nem ismer teljesen, akivel egyébként bújkálnia kell, mert senki nem hiszi el, hogy a környéken él. Tudtam, hogy nem helyes, csak azt nem, hogy miért. 

-Reggel is szép vagyok, nem igaz? - motyogta Taehyung miközben mélyen a szemeimbe nézett. Annyira el voltam kalandozva valamerre, hogy fel sem tűnt, közben felébredt és észrevette, hogy kitartóan bámulom. 

-Igen. - vontam vállat, mert tudtam, semmi esélyem tagadni a tényeket. Tudta, hogy érzek iránta valamit és úgy nézett ki, ő is hasonlóképpen gondol rám. Kijelentésemre csak elmosolyodott és egy gyors cuppanóst nyomott a számra, mielőtt feltápászkodott volna. Megigazította magán a ruhákat, párszor beletúrt a hajába és a kezét felém tartva megszólalt. 

-Már reggel van. - nézett ki az egyik ablakon, amit eddig nem is láttam, hogy egyáltalán ott van. Egy kis fény szűrődött be rajta, de nem túl sok, éppen annyi, hogy láttam a helységet tisztábban, mint eddig valaha. Csak akkor tűnt fel, hogy sötét függönyök takartak mindent, ezért nem volt bent sosem világos teljesen. - Nem kéne hazamenned? - kérdezte miközben felhúzott a földről. Csak megigazítottam a fejemen lévő fészket és elnéztem mellette. 

-Nem akarok hazamenni. - vontam vállat. - Még nem. 

-Hát rendben. - mosolyodott el és felszedve a plédeket, megállt előttem. - Köszönöm a tegnap estét. Huszonhárom évem alatt nem voltam még annyira boldog, mint akkor. - nézett rám, majd hátrálva elindult valamerre, engem magamra hagyva. 

-Várj már, most hova mész? - indultam utána. - Ugye nem gondoltad, hogy itt hagysz? - vontam fel a szemöldököm. 

-Miért, mit vársz tőlem? - kérdezte szórakozottan. - Vigyelek tán magammal? 

Elgondolkodtam a válaszon egy pillanatra, majd bólintottam. 

-Igen. - léptem közelebb hozzá és megálltam mellette. - Nem akarok egyedül lenni. 

-Csak kérned kellett volna. - nevetett és egyik kezére áthelyezte a meleg takarókat, a másikkal pedig megfogta az enyémet és elindult velem valahova. Felfelé egy lépcsőn. 

-Hova megyünk? - kérdeztem, tekintetem folyamatosan körbejáratva mindenen, ami éppen elém tárul. 

-Arra a részre, ahol meghúzom magam több mint tíz éve. - válaszolt halkan, de nem nézett rám. Monoton módon haladt előre, engem óvatosan húzva maga mögött. Remegő gyomorral követtem végig az emelet fele, vegyes érzelmekkel tele. Mennyit gondolkodtunk azon, hogy mi lehet itt, ha feljönnénk, vajon mit találnánk erre. És most itt voltam, maga Taehyung mutatta meg nekem mit rejt a titokzatos ház felső része. 

Futni akartam. Úgy éreztem nem állok készen erre az egészre, úgy éreztem nekem nem kéne ide jönnöm. Láttam amit akartam, biztos voltam benne, hogy nem az elmém szórakozik velem, ennyivel meg kellett volna elégednem. De nem, én követtem őt kitartóan, akárcsak egy kutya a gazdáját. 

Már majdnem felértünk az emeletre, mikor lentről lépéseket hallottam, majd a nevem. Hoseok volt az. 

-Sojin! Itt vagy még? - kérdezte, én pedig már nyitottam a számat, hogy válaszoljak neki, mikor Taehyung hatalmas tenyere hirtelen befogta a fél arcomat. 

-Ne. - suttogta a fülembe. - El fog menni mindjárt. 

-De biztosan aggódik értem. - válaszoltam halkan, ahogyan a vékony srácot néztem. Körbefordult mindenhova, engem keresve. 

-Úgy tudtam nem a barátod. - mondta halkan a srác, kezét levette az arcomról s az oldalamnál fogva végigsimított rajtam, egészen le a csípőmig majd vissza. - Talán mégis jelentett neked az a csók valamit? - kérdezte, én pedig tányér méretű szemekkel néztem vissza rá. 

-Nem hiszem, hogy ez a te dolgod lenne. - néztem rá szúrós tekintettel. - Miért foglalkozol ezzel? 

-Én nem foglalkozok semmivel és senkivel drága. - hajolt közelebb hozzám, ujját erősen a vállamnak nyomva. - Nem én mentem be más házába, nem én zaklattam fel más eddigi nyugodt életét. 

-Mégis te kezdted a csókot! - suttogtam dühösen, nem akartam, hogy Hoseok bármit is meghalljon. 

-Nem hinném, hogy annyira bántad volna. - nevetett fel halkan, annyira halkan, hogy alig hallottam meg. - Ha ezt akarod csinálni menj. Eddig is elvoltam nélküled, ezután is elleszek. 

Majd hátat fordított nekem és otthagyott. Nem tudtam mit kellene tennem, csak lerogytam arra a lépcsőfokra, amelyiken éppen álltam és vártam. Hogy mire, azt én magam sem tudom, de kettős tűz között voltam. 

Vagy lemegyek Hoseok után, vagy felfelé Taehyung után.