Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

17.

Az órát lesve ültem a teremben, körmömmel kopogtattam az asztalon. Már majdnem elmúlt nyolc óra, de Taehyung nem volt sehol. Reggel vele akartam jönni, de miután nem bukkant fel a ház előtt, mint korábban, ezért eljöttem, abban a reményben, hogy majd jön utánam, viszont nem volt sehol. 

-Minden rendben? - kérdezte Yerim. - Feszültnek tűnsz. 

-Nem, nem. - köhintettem. - Csak..várok valakit. És még nincs itt. 

-Csak nem Taehyung az? - fordult felém Hoseok egy alattomos mosollyal az arcán, én viszont igyekeztem nem foglalkozni vele. Rendkívül haragudtam rá amiatt, amiért szándékosan megcsókolt Taehyung előtt, és ezt nem akartam leplezni előtte. Csalódtam benne, mert annyira szemét és undok volt, mintha egy új oldala nyílt volna meg előttem. 

-És ha igen? - fordultam felé dühösen. - Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá. A múltkori után hozzám se szólj! 

-Nem hiszlek el Sojin. - folytatta a dumálást. - Mit látsz abban a szerencsétlenben? 

-Mindent, amit benned nem. - vágtam vissza. - Nem erőlteti, amit nem akarok. Nem durva, nem hirtelenharagú, nem bánt sem engem, sem másokat. Tudja mit akarok, mit szeretek, tudja mi kell nekem anélkül, hogy mondanám. Ismer úgy, ahogyan te nem, több év barátság után! Ajj, hol van már. - motyogtam magam elé szomorúan. 

-Ne várd. - szólalt meg Hoseok hirtelen, ezzel magára vonva a figyelmem. - Úgysem fog jönni. 

-És te ebben miért vagy ennyire biztos? - vontam fel a szemöldököm, ugyanakkor a szívem heves dobogásba kezdett az aggodalomtól. 

-Úgy, hogy tudom, nem jön többet. Fogalmazzunk úgy. - hajolt közelebb hozzám. - Hogy gondoskodtam róla. 

Elképedve néztem rá, majd elkaptam a nyakánál fogva és közelebb rántottam magamhoz. 

-Mit csináltál vele Hoseok? - kiáltottam a szemébe, ezzel magamra vonva az osztály figyelmét. De abban a pillanatban kevésbé sem tudtam volna ezzel foglalkozni, csak azt akartam tudni, hol van Taehyung és mi történt vele. Bevallom, féltem. Féltettem nagyon. 

-Én semmit. - emelte meg a kezeit védekezően. - Csak elbeszélgettem a fejével. 

-Ha bármi történt vele. - suttogtam az arcába. - Esküszöm neked, levadászlak. - morogtam, majd ellökve magamtól felkaptam a táskám is kiviharzottam a teremből. Amint a lábam kiért az iskola területéről, futásnak eredtem, úgy futottam, mint eddig még soha. Majdnem elcsapott pár autó, megszegtem pár közlekedési szabályt, de nem foglalkoztam semmivel, csak azzal, hogy megtaláljam minél hamarabb és a saját szememmel lássam, hogy nincsen semmi baja, épségben van. Minden erőmet összeszedtem, így hamar a házhoz értem, viszont most nem ütköztem neki egy testnek, nem vártak rám felgyújtott gyertyák, nem szólt hozzám senki. 

-Tae! - kiáltottam kétségbeesetten, de választ nem kaptam. Sietve elővettem a telefonomat és felkapcsolva a rajta lévő elemlámpát körbevilágítottam a helységet. Viszont amint megláttam, hogy mi is van mindenhol, térdeim eszeveszett remegésbe kezdtek. 

Vér a földön, a falon, az asztalon és végig a lépcsőn, felfelé az emeletig. Táskámat levágtam a földre, ahogyan sietve az emelet felé vettem az irányt. Egy bizonyos szintig ismerős volt a terep, addig ameddig a múltkor mentünk, de tovább nem tudtam merre kellene mennem. 

-Taehyung! - szóltam ismét, telefonommal ezer fele világítva, de nem láttam, nem hallottam semmit. Próbáltam a vér nyomát követni, de egy idő után megszűnt, nem tudtam hol találom meg a fiút. - Taehyung kérlek! - remegett meg az ajkam. A szám elé tettem a kezem, hogy elnyomjam saját hangomat, hátha úgy többet hallok majd meg, de nem volt szerencsém, nem hallottam semmit. 

Majd az egyik ajtó előtt észrevettem egy darab cipőt, pont azt, amelyiket mindig hordta. Egy pillanatra megtorpantam, mielőtt tovább mentem volna, nem tudtam felkészíteni magam arra, amit látni fogok. De ugyanakkor erőt kellett vennem magamon és sietnem kellett, hiszen nagyon féltem attól, mi történt vele. Ennyi vér egy kis sebből nem jönne ki. 

-Tae! - mondtam ki a nevét halkan, ahogyan befordultam az ajtón. Meglepődve vettem észre az asztalon lévő lámpát, nem számítottam arra, hogy esetleg mégis van áram a házban. Az ajtónál ismét vérnyomot találtam, ami egy nagy és széles ágyhoz vezetett. Nem igazán volt időm körbenézni, egyenesen megkerültem a fekvőhelyet, ahol megtaláltam. Ott ült, vagyis félig feküdt egy kis szekrénynek dőlve. Arcát sebek, verésnyomok diszítették, kezén vágások díszelegtek. Rettenetes látvány volt. - Te jó ég! - térdeltem le vele szemben, a telefont pedig eldobtam valamerre, ahogy két kézzel simítottam az arcára. - Tae, hallasz? - kérdeztem könnyes szemekkel.

Szemeit kinyitotta, de nagyon erőtlen volt és gyenge. Egy nagyon aprót bólintott és rám emelte tekintetét. Elveszett volt, szomorú és tele volt fájdalommal. Könnyeim patakban folytak végig az arcomon, miközben még közelebb mentem hozzá. 

-Mi történt veled? - sírtam, ahogy végignéztem rajta. - Istenem, ki csinálta? Ki volt az? 

-Hoseok. - suttogta halkan, alig hallottam meg elhaló hangját. Torkomból zokogás tört fel, hiszen tehetetlen voltam, dühös és rettenetesen féltem, nem tudtam mit kellene tennem, hogy segítsek rajta. 

-Mióta vagy itt? - kérdeztem s próbáltam felmérni, mennyire súlyos a helyzet. 

-Tegnap este. - nyögte és összeszorította a szemeit. Tudtam, nagyon nagy fájdalmai vannak, el sem hittem, hogy Hoseok ilyenre képes. - Tegnap este idejött. Idejött és azt mondta, tegyek le rólad, hagyjalak mert te az övé vagy. Azt mondta, ha nem adlak fel, akkor gondoskodik arról, hogy sosem lássalak többet. Én pedig ellenálltam neki. - mondta el remegő hanggal a történteket. - Sojin, én nem akartam lemondani rólad. Szeretlek, és nem akartam, hogy ennyi legyen. Éveket vártam arra, hogy valahogy közelebb kerüljek hozzád, s mikor végre betett a lábad a házba, úgy éreztem ismét élek. Gyűlölöm ezt a helyet, örökké gyűlölni fogom, de te, ide bejöttél és szebbé tetted nekem. Nem akarlak elveszíteni. - mondta, hangja könyörgött s nehezen, de felült. Egy halk kiáltás hagyta el ajkait, ahogyan erőt vett magán, és ujjával közelebb hívott magához. - De azt akarom, hogy te boldog legyél. Ha őt választod...

-Ezt be se fejezd. - hajtottam a mellkasára a fejem. - Pontosan tudod, mit érzek irántad, nem foglak sem elhagyni, sem cserben itthagyni. Valahogy le kell jönnöd, tudod nem lakom annyira messze, haza kell vigyelek, hogy otthon segíthessek rajtad. Már így is sok vért vesztettél, ha még többet veszítesz, meghalsz! Azt nem engedhetem! Nem fogom. - motyogtam és felálltam, vagyis álltam volna, ha nem kapja el a kezemet és nem húz le magához. 

-Csókolj meg. - suttogta halkan és erőtlenül. - Most és itt. Bizonyítsd, hogy tényleg szeretsz. 

Gondolkodás nélkül csókoltam meg, óvatosan, mert láttam, hogy a szája is fel volt szakadva. Habár felszisszent, hősiesen csókolt vissza, egyik kezét gyengén de a tarkómra csúsztatta, ahogy elmélyítette a csókot. Könnyeim az ő arcára is áthullottak, millió darabra tört így látnom, mert tudtam, ezt nem érdemelte meg, ez nem jogos. Sajnáltam, borzasztóan és féltem, hogy késő már és el fogom veszíteni. 

-Tudtam, hogy igaz amit gondoltam. - érkezett egy hang hirtelen a szoba ajtajából. - Tudtam, hogy ez a halott gyerek.