Kislány korom óta jártak legendák az utca végén álló kopott, üres házról, amiket a barátaimmal mind elhittünk. Vigyáztunk magunkra, kerültük míg fel nem nőttünk ahhoz, hogy ellenszegüljünk mindennek, amit hallottunk s mi magunk nézzük meg, milyen is...
Álmatlanul forgolódtam az ágyban, szemeim hiába csuktam be, folyamatosan kipattantak és kinéztem az ablakon. Csak bámultam azt a magányos, sötét, elhagyatott házat, ami abban a pillanatban sokkal jobban érdekelt, mint bármikor valaha. Főleg úgy, hogy tudtam a kis titokról, amit magában őriz. Pontosabban, akit.
Annyi kérdés kavargott bennem. Mióta lehetett abban a házban? Hiszen soha, semmilyen nyomát nem leltük annak, hogy használva lenne. Pont olyan volt az egész ház, mintha valami horrorfilm forgatási helyszíne lenne, hülye lenne valaki ott éldegélni egyedül. Kopott volt, se víz, se áram, se fűtés, még nyáron is hűvös volt, télen biztos egy jégveremmel volt hasonló. Egyáltalán, miért volt ott? Ha tényleg Taehyung volt az, miért tért ide vissza? Soha nem tudtam volna betenni a lábam arra a helyre, ahol elvesztettem a szüleim. Miért nem próbált meg valahol új életet kezdeni?
Egy nagyot sóhajtottam, és kimászva az ágyból az ablakhoz néztem. Megtámaszkodva a párkányon ismét elkapott az az érzés, mintha a ház úgy látna engem, akárcsak én őt. Mintha figyelne.
A szekrényemhez lépve magamra kaptam egy dzsekit, és nem is foglalkozva azzal, hogy pizsamában vagyok, telefonommal a kezemben kiosontam a szobából. Halkan lépkedtem el a lépcsőig, erősen koncentrálva arra, hogy ne csapjak semmilyen zajt. Az egész házban síri csend honolt, tudtam, hogy anyáék nem fognak felkelni, szóval senkinek nem fog feltűnni, ha egy kis időre kilógok.
Körbenéztem megállva a ház előtt, de az egész környék csendbe volt burkolózva, sötétbe, csak az utcán felhelyezett lámpák biztosították a fényt, illetve a Hold. Hátborzongató volt, de ugyanakkor megnyugtató, jó volt kicsit egyedül lenni. Halkan kocogtam végig az utcán, meg sem álltam a nagy házig, ami a legvégén pihent már ki tudja mióta. Mint valami óriás a sok kis családi ház között, kitűnt az elfakult cicomájával, méretével és különlegességével. Vonzotta az embert, főleg ha az illető vágyott a kalandra és a szórakozásra, ami persze tilos volt.
Viszont most nem azt a fajta izgalmat éreztem, amit akkor, mikor először átléptük a küszöbét. Nem is azt a fajtát, amit akkor, mikor közösen megnéztük tényleg van e itt valaki. Most megremegtem, gyomrom lüktetett a gondolatra, hogy találkozni fogok Vele. Azzal, akiről senki nem tud szinte semmit, akit még nem is látott senki, akiről eddig csak mondák, pletykák keringtek. Mintha valami mesebeli lény lenne, akit csak én láthatok, mintha egy titkos barát lenne.
Amint beléptem, azonnal fejen csaptam magam, mert elemlámpát meg nem hoztam. Gyorsan ellenőriztem a telefonom töltöttségi szintjét, s sóhajtottam egyet ahogy láttam, egy darabig ki fogja bírni a kis fény, amit tud nekem adni. Benyomtam a gombot és magam elé vezettem, viszont az ismerős cipő már azonnal megjelent velem szemben. A kezem remegett, ahogy szorítottam a telefont. Nem volt merszem feljebb emelni a készüléket, szigorúan a fiú cipőjére irányítottam és vártam. Két lépést tett felém, így már a nadrág szárát is sikerült megnéznem. Fekete farmer. Modern gyerek lehet, hiszen pont olyan nadrágot viselt, mint bármelyik gyerek a suliban vagy a környéken.
-Visszajöttél. - szólalt meg elsőnek. Hangjától végigfutott a hideg a karomon, az egész testem megremegett. Mély volt, de mégsem annyira hú de férfias. Jó volt hallani, el tudtam volna aludni, ha sokáig beszél hozzám. Nem válaszoltam, csak némán bólintottam egyet. Mintha minden szó a torkomon akadt volna, hirtelen nem mertem megszólalni a közelében. Kissé azért megijedtem, mégiscsak egyedül voltam itt, egy ismeretlen fiú társaságában. - Miért?
-Hozzád jöttem. - válaszoltam az igazat, hiszen ő volt az oka annak, hogy én ide vonszoltam magamat.
-Hallottál a pletykákról, igaz? - kérdezte és eltűnt a szemeim elől. A telefont kissé fentebb emeltem, hogy megnézzem hol van. Ott állt a polc előtt, ahol valamelyik nap én a kis őzikét láttam. Nem tudtam, mit csinál, nem mertem közelebb menni hozzá. A telefont sem mertem felé irányítani teljesen, mert nem tudtam, mit reagálna rá.
Hirtelen erős fény töltötte meg a helységet, aztán halványabbra vette az egészet. A fiú meggyújtott egy gyufát. Valahol motoszkált, aztán előkerült valahonnan egy gyertya is, amit megfogott és maga elé tartva megfordult vele.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
A szám is eltátottam, ahogyan megláttam az arcát. Mindenre számítottam, csak erre nem, be kell vallanom, életemben nem láttam még ennyire helyes fiút sehol. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha tudni fogom egy fiúra azt mondani, hogy megdobogtatja a szívem. Gyönyörű volt, helyes és nagyon fiatal. Sötét szemei olyan áthatóan bámultak rám, hogy éreztem gyengülni a lábaim. Szavakat nem találtam arra, mit éreztem ahogyan ránéztem, de egyet tudtam.
Azonnal megszerettem.
-Taehyung. - suttogtam a nevét halkan, mintha bárki is meghallhatott volna minket.
-Sojin. - válaszolt legalább olyan hangerővel, ami megdöbbentett. Vajon honnan tudhajta a nevem?
