Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

6.

-Mit szeretnél kideríteni? - járt körben a srác és még akkor is éreztem a tekintetét magamon, mikor csak a hátam mögött volt. - Mit szeretnél látni, hallani? 

-Semmit. Miattad vagyok itt. - válaszoltam.

-Miért? 

-Mert még mindig nem hiszem el, hogy van valaki ebben a házban. Évek óta azt hittem, hogy maximum szellemek lakják és erre kiderül, hogy mégsem. Itt élsz? 

-Miért kellene elmondanom neked? - dörmögte a fülemben és most először azt éreztem, hogy félek tőle. Mikor Yerim eltűnt, olyan kedves és segítőkész volt, most pedig hűvös, zárkózott és gyanakvó. - Évek óta vagyok itt egyedül. Soha nem gondolt rám senki, soha senki nem jött erre, hogy megnézze, mi van itt. Soha senki nem akarta tudni, végül mi lett velem, a szüleimmel, mi is történt pontosan. Most mi változott volna? - kérdezte, s ahogyan folyamatosan körbejárt, úgy érintett meg és húzta végig ujját az arcom vonalán, majd a hajamon, aztán ismét az arcomon.

-Én... - nyeltem egyet és lehunytam a szemeim. Most mit mondjak neki, nem fogja elhinni, hogy nem hátsó szándékkal jöttem. - Ha valamit akarnék, elmondtam volna másoknak, hogy láttalak és hallottalak. 

-Elmondtad. - szólt közbe. Megfogott. - Elmondtad. Az más, hogy nem hitték el. 

-Nem tudom, mit vársz tőlem. - sóhajtottam és kikapcsoltam a telefonomon a világítást. - Nem tudok neked mit mondani. Azért jöttem, mert akartam. Tudni akartam, hogy tényleg itt vagy e. 

-Láttál. Hallottál. Elmehetsz. - mutatott a hátam mögé a bejárati ajtó fele, én azonban nem mozdultam. Csak néztem azokba a sötét, szigorú de ártatlan szemekbe. Fájdalom, magány, szomorúság, nem tudom mit láttam bennük, de boldogság biztosan nem szerepelt a listán. - Nem mész el. - lépett közelebb hozzám, arca a fülemnél volt. - Valld be. - suttogta, lehelete meglebegtette a babahajam. - Valld be, hogy vonzódsz hozzám. Az árva, titokzatos fiúhoz, akiről eddig csak pletykát, kitalációt és mondát hallottál, s most itt áll melletted. Csak melletted.

A hideg kirázott attól a hangtól. Mintha nem is emberhez tartozott volna. Mély, nagyon mély, de nem durva, nem olyan amitől elmenekülne az ember, sokkal inkább vonzott, magához húzott mint egy mágnes, s mint egy lánc, magánál tartott szorosan. Elmosolyodtam, ahogyan kinyögtem amit hallani akart. 

-Bevallom, azért vagyok itt, mert érdekesnek tartalak. Igen vonz, hogy csak én láttalak eddig, csak én tudok rólad és az érzés, hogy most alvás helyett veled beszélgetek, titokban, az éj közepén. 

-Tudtam. - válaszolt, hangján hallottam, hogy mosolyog. - Örülök, hogy itt vagy Sojin. Már régóta vártam erre az alkalomra. 

-Ezt hogy érted? 

-Nem csak te vonzódsz hozzám. - közölte velem rekedtes hangon. Ha eddig megfagyva álltam egy helyben, akkor ezek után még a földhöz is ragadtam, mert nem találtam összefüggést a mondanivalója között. Én hallottam róla ezt és azt, úgy jöttem ide, hogy volt fogalmam a dolgokról, főleg úgy, hogy felfedte magát előttem. De ha mindig bezárva élt, magántanárok és szülők között, akkor elvileg nem lenne szabad ismernie engem. 

-Honnan tudod, hogy én ki vagyok? - kérdeztem kalapáló szívvel. 

-Szerinted egy olyan gyereknek, aki be van zárva a négy fal közé és csak olyan udvarra mehet ki, amit égig érő kerítés vesz körbe, mi a legnagyobb szórakozás? - kérdezte, hangjában csalódottság bújkált egy kis keserűséggel fűszerezve. - Az, hogy felmenjen a ház legmagasabb pontjára, és onnan nézze a szomszédok gyerekeit, ahogyan élik az életük. 

Megütközve pillantottam rá a gyér fénynél, ami eddig sem volt túl erős, de most kezdett egyre halványulni, ahogyan a gyertya lassan elégett. A fiú látta, mit nézek, így előszedett még egy darabot, és miután meggyújtotta az újat, elfújta a régit. 

-Csak sajnálatot ne. - szólt rám gyorsan, mielőtt kifejezhettem volna felé, mennyire sajnálom. - Azt sosem bírtam elviselni. Jó életem volt, haláluk előtt is és után is. Önálló vagyok, teljesen jól elvagyok. 

-Nem vagy magányos? 

Taehyung nem mondott semmit, csak megtámaszkodott azon az asztalon, amit a múltkor feldöntöttem. Nekem háttal állt, én pedig még mindig nem mertem megmozdulni. 

-De. - válaszolt végül egy sóhaj után. - Rohadtul. De hozzá lehet szokni. Tudod mi a titka? - kérdezte, s mikor látta, nem fogok megszólalni, folytatta. - Soha ne legyen elvárásod senki fele. Akkor nem fáj semmi, amit az emberek tesznek. Mert már nincs miben csalódnod. Örülök, hogy itt vagy, de nem fogok elvárni tőled semmit, ahogyan erőltetni sem. Megkavartad az álló vizet, de tudom, egyszer majd lenyugszik, ahogyan azt mindig is tette. 

Elmosolyodtam erre a bölcs mondókára. Ő legalább annyira megkavarta az én érzéseim, amennyire én az övéit és tudtam, nincs menekvés.