Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

14.

Taehyung nem nagyon foglalkozott azzal, hogy mellette haladok e vagy félúton lemaradtam valamerre, csak megállás nélkül haladt előre, egyszer sem fordulva hátra. Sietve haladtam utána, majdnem, hogy már futottam, de még ígysem tudtam utolérni. 

-Taehyung! - szóltam utána, de hangom halk volt és gyenge, nem tudtam, vajon meghallotta e, így a következő szólásra már több erőt vettem magamhoz. - Taehyung! Állj! 

Megtorpant és kelletlenül megállt, míg megvárta, hogy odaérjek hozzá. Pár lépésre jártam tőle, mikor a fejemhez kapva, összeszorítottam a szemeimet. Lábaim gyengék voltak, annyira szédültem, mint valamelyik nap, mikor beteg voltam. El is estem volna, ha nem érzem magamon az erős és biztos karjait, amik megfognak, mielőtt még a földre vágódhattam volna. Csukott szemekkel vettem néhány levegőt, ahogyan próbáltam magam rendbehozni. 

-Minden oké? - kérdezte, kinyitva a szemeim pedig láttam, hogy ijesztően közel áll hozzám. Csak nyelve egyett bólinttam, majd kimásztam öleléséből és megütöttem a mellkasát. 

-Hát meg vagy őrülve? - kérdeztem tőle dühösen. Nem szólt semmit, csak mosolyogva, karba tett kezekkel nézett rám és várta, hogy elmondjam, amit akarok. - Mégis mi a fenét képzelsz, miért jössz ide, ráadásul az igazi neveddel? És miért kell Hobit állandóan provokálnod, te nem ismered úgy mint én, engem nem bánt, de ha valaki nagyon fitogtatja magát neki, könnyen megüti magát. 

-Nem jöttél. - válaszolt halkan. - Tudod, hogy mennyire vártalak? - kérdezte csalódottan és lecsukva a szemeit, hirtelen az ég felé fordult. Némán néztem az arcát, nem tudtam, mit kellene mondanom neki. - Tudod...tudod mennyire fájt, hogy aznap nem jöttél utánam? Hogy elmentél vele? - pillantott végre ismét rám. 

-Beteg voltam. - mondtam meg az igazat suttogva. - Nem tudtam. 

Taehyung nem válaszolt csak szótlanul bólintott egyet. Igazam volt, ha akartam volna, sem tudtam volna menni, hiszen majdnem két hétig ágyba voltam erőltetve, hogyan mentem volna? 

-Hiányoztál. - vallotta be, kezét pedig kivette a zsebéből és megfogta vele az enyémet. - Annyi idő után te voltál az első, akivel komolyan beszélgetni tudtam. Megijedtem, hogy talán nem akarsz látni többet, így úgy döntöttem, akkor majd jövök én és látlak minden nap.

-De ezzel nem csak magadat sodrod veszélybe. - válaszoltam és elindultam vele kézen fogva, míg ő csendben jött mellettem. - Yerim úgy ahogy buta. Nem fog neki feltűnni az egész, Jimin pedig nem az az erőltetős fajta, ha valami nem úgy van, akkor nem keresi a miérteket. De Hoseok más. Ő biztosan nem fog nyugodni, míg nem csinál valamit, főleg, ha én is érintve vagyok. 

-Szereted? - kérdezte hirtelen, nem is reagálva arra, amiket korábban mondtam neki. 

-Nem. - válaszoltam, hiszen ez volt az igazság. Mint egy barátot, úgy kedveltem, de ezt ő is tudta. Tudta, hogy nekem a csókok sosem jelentettek semmit, tudta, hogy sosem éreztem iránta komolyabban semmit. Viszont hiába próbáltam a fejébe verni, nem sokra jutottam ezzel kapcsolatban. - És ezt ő is tudja. 

-Akkor nem fog bántani. - nézett rám Taehyung. - Kétségbeesett. Mert tudja, hogy így sosem fog megkapni. Csak irigy és féltékeny, de nem erőszakos. Nem fog tenni semmit sem. 

-Legyen igazad. - néztem vissza rá aggódó tekintettel. - De akkor is, ez egy hülye ötlet volt a részedről. 

-Lehet. - vont vállat. - De valld be, nem bánod, hogy minden nap legálisan látni fogjuk egymást. - nevetett fel. 

-Meddig? - kérdeztem dühösen. - Míg vége a sulinak. És utána? Utána elvileg te "haza" utazol, engem itthagyva. Utána, hogy oldjuk meg? 

-Miért, eddig hogy oldottuk meg? - kérdezte, és oldalra bökött, a ház felé, ahova fel sem tűnt, hogy megérkeztünk. Csak nyeltem egyet, majd elengedve a kezét sietve beléptem az épületbe, várva hogy jöjjön utánam. 

-Nem tudom, meddig fogom majd bírni. - ráztam meg a fejem. - Mármint, titokban lenni a szerelmeddel, csak mert senki nem tudja, hogy él...hogy is mondjam, megterhelő. 

Kijelentésemet csend követte, nem értettem mi rosszat mondtam. Hirtelen Taehyung meggyújtott két gyertyát, pont úgy, mint a múltkor és letette őket az asztalra, majd rám nézett. Nem mozdult, csak állt velem szemben, tisztes távolságra, úgy nézett rám. Táskámat levettem a hátamról és letettem a fal mellé, ahol a múltkor ültem, úgy vártam, mi fog történni. 

-Szerelmeddel? - kérdezte hirtelen, én pedig a szám elé kapva a kezem egyből megértettem, mit szóltam el korábban. - Szóval a szerelmed vagyok? Szeretsz? - kérdezte, minden egyes szónál közelebb lépett hozzám. Egy helyben álldogálva figyeltem a mozdulatait, egyre kevesebb távolság volt közöttünk. 

-Én...

-Nézz a szemembe. - szólt rám, mikor már csak pár lépésre volt tőlem. - És mondd ki. - kérte halkan, én viszont mentve magamat, gyorsan a cipőm kezdtem el bámulni, s véletlenül sem tettem volna eleget annak, amit mondott. 

Mikor elém ért, ujját az állam alá téve, apellátát nem tűrve megemelte az államat, és lehajolva a szemembe nézett. 

-Mondd ki, mit érzel. - suttogta, meleg lehelete megcsapta az arcomat. Egy mély lélegzetet vettem, ahogyan csak néztem vissza a sötét és ijesztő szemeibe, ahogyan vártam, mit fog lépni, ahogyan elgondoltam, milyen következményekkel járhatnak a szavaim és tetteim. - Gyerünk. - hajolt egyenesen a számra, de még véletlenül sem ért volna hozzám. Éreztem magamon az ujját, a lágy bőrét, éreztem a leheletét, testének melegét, még talán a szívdobogását is hallottam. - Mondd ki. - suttogta a számra, s mire tényleg kimondhattam volna ismét amit hallani akar, már ajkai az enyémeken is voltak. Fejét megdöntötte úgy csókolt meg, sokkal óvatosabban mint a múltkor, sokkal érzékiebben és puhábban. Karjaim megemeltem és a nyaka köré kulcsoltam azokat, az ő kezei pedig a derekamra tévedtek. 

-Szeretlek. - váltam el tőle egy pillanatra, hogy ezt elmondhassam neki, aztán visszahajoltam és most én csókoltam meg. Nyelvét végighúzta alsó párnámon, ahogyan elszórakozott velem. Élesen beszívtam a levegőt és elváltam tőle, fejem a nyakába fúrtam, mert úgy éreztem ismét, nem helyes amit teszek. Vagyis az agyam ezt mondogatta nekem, a testem viszont a teljes ellentétét. Még időben jelzett, hogy ha most nem hagyom abba, később szégyen, nem szégyen saját magamtól fogom felajánlani neki a szórakozást, és kicsit sem fogom bánni. 

-Helyes. - suttogta a fülembe, ahogyan végigsimított a hajamon. - Mert én is.