Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

19.

Mikor kinyitottam a szemem, a legnagyobb meglepetésemre a szobámban találtam magamat. Fogalmam sincs, mikor kerültem haza, egyáltalán hogyan, viszont ahogyan megpróbáltam visszaemlékezni, azonnal megjelent előttem Hoseok és az utolsó pillanatok, amiket együtt töltöttünk. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el őket. Azt hittem boldogok lesznek, örömmel telik, beteljesültek és a barátságunknak majd csak az öregedés vet véget. Ehelyett viszont csak könnyek, fájdalom, vér és halál köthető az utolsó együtt töltött napunkhoz. Ha akartam, ha nem, láttam magam előtt az élettelen, mozdulatlan testét Taehyung házában. S mikor már készültem volna sajnálni őt, akkor megjelent előttem Taehyung maga is. A megvert, sebes, véres, koszos testével, azokkal a kínokkal, amik gyötörték Hoseok tettei miatt. 

Sietve kimásztam az ágyból és még időben vágtam be magamat a fürdőszobába. A WC fölé görnyedve jött vissza minden, ami a gyomromban volt. Undorítónak tartottam magamat, Taehyung házát, az eseményeket, a fiúkat magukat. Remegtem egyrészt a rosszulléttől, másrészt a félelemtől, hiszen Tae ölt, én ott voltam és nem akadályoztam meg, sőt, mintha én adtam volna rá külön engedélyt, s a barátom meghalt. Könnyek folytak végig az arcomon, de a szemem már fájt a folyamatos sírástól. El sem akartam hinni, hiába ütöttem az arcomat, nem akartam felébredni, nem akart semmi a régi kerékvágásba visszaállni, ez bizony a kegyetlen és romlott valóság volt, engem pedig élve felemésztett a tudat, hogy semmi nem lesz már olyan, mint volt, innen nincs menekvés vagy meghátrálás.

Hoseok halott, Taehyung és én bűnösek vagyunk, a háza valószínűleg egy vértócsával ér fel. Bútorok összetörve, minden összekoszolva, piszkítva. Taehyung vajon hol lehet? Nagyon csúnyán meg volt sérülve, alig volt magánál, vele mi történt? Ha én itthon vagyok, ő hol van? 

Remegő lábakkal léptem a csaphoz, kapkodva kiöblítettem a számat és lefelé vettem az irányt. Nem tudtam, mit fogok találni odalent, vagy egyáltalán a szüleimnek hogyan fogok bármiféle magyarázatot adni az egészre, mostanra biztos még  a csapból is az folyik, hogy Jung Hoseok meghalt, én eltűntem, a "cserediák" eltűnt, és ez nem véletlen. Ráadásul Tae is és én is meg vagyunk sérülve, nem lesz senki aki elhiszi, hogy nekünk ehhez nincs közünk. 

Ahogy leértem a nappaliba, megtorpantam, hiszen nem számítottam arra, amit ott látni fogok. Taehyung anyával szemben ült a kanapén, aki éppen az arcát kezelte valamilyen fertőtlenítővel. Biztosan csípett, hiszen a srác arca többször is megrándult, de anya szigorúan maga előtt tartotta és többször is rászólt, hogy ne mozogjon már. A fotelon egy nagy sporttáska hevert, apa pedig szorgosan pakolt bele mindenfélét, nem is volt időm megnézni, mi az, tekintetem ismét anyáékra vezettem, Taehyung pedig észrevette, hogy felébredtem. 

-Sojin! - tolta óvatosan és finoman arrébb anya ügyködő kezét, és felállva, bicegve felém sietett. Nagyon nem volt jól, láttam rajta, de elrejtette minden fájdalmát, miközben haladt hozzám. Karjaim szélesre nyitottam, ahogyan hagytam, hogy szorosan átöleljen. Fejemet mellkasára hajtottam, úgy öleltem, miközben ismét előtörtek a könnyeim. 

-Mit keresel itt? - kérdeztem halkan. - Mi történt, Tae? Mi lesz most? 

-Gyere, hadd beszélgessek veled. - fogta meg a csuklómat apa, ezzel kihúzva Taehyung öleléséből. Félve néztem az előttem haladó férfira, aki komoran bevitt a konyhába és letett az egyik bent lévő székre, majd leült velem szembe. Közel csúszott hozzám, majd miután megnézte az arcom minden részét, gondolom seb után kutatva, egy nagyot sóhajtott és megtámaszkodott a térdein. - Figyelj rám, nagyon jól Sojin. Amit most mondok, az hatalmas súllyal bír, és mi túl sokáig vártunk fele. Nincs sok időm mindent elmondani, de amit tőlem kell hallanod, azt elmondom neked. 

-Nem értek semmit. - ráztam meg a fejemet. - Annyira zavaros minden. Apa, Hoseok halott! - pillantottam rá és szám elé kapva a kezem, összeszorítottam a szemeim. - Mi öltük meg! Miattam halt meg! 

-Tudom, mi történt. - ölelt magához szorosan. - Tudom, és sejtettem, hogy ez lesz. Tudtam, nem fogja Taehyung jelenlétét elfogadni az életedben. 

Nagyot nyelve néztem apámra, nem értettem egy szavát sem. A mondatok, szavak között nem volt összefüggés, mintha más nyelven magyarázott volna nekem. 

-Figyelj, ne szólalj most meg. Hadd beszéljek. - kezdett bele. - Taehyung és te Japánba fogtok menni még a mai nap. Van ott egy házuk, ott fogtok maradni, míg el nem csendesednek az események. Nem beszéltek senkivel, nem mondtok senkinek semmit, csak odautaztok, és amíg mi nem szólunk, nem is jelentkeztek, értve vagyok? 

-De hát honnan ismered? - mutattam a fiú fele, aki engem nézett miközben anya áttért a kezére. - Hiszen, még nem mutattam be nektek, nem is meséltem róla. Egyáltalán mit keres itt? 

-Gondolkodj Sojin. - nézett rám apa szomorúan. - Több mint tíz évig volt egyedül és nem sokkal idősebb nálad. Hogy élte túl szülők nélkül? 

Elgondolkodva pillantottam le, miközben megtöröltem a szememet. 

-Úgy, hogy valaki folyamatosan gondoskodott róla. Mi voltunk azok. - mutatott magára, majd anyára. - Éveken át mi vigyáztunk rá, mi láttuk el mindennel, ami csak kellett neki ahhoz, hogy életben legyen. 

-De miért? - ráztam meg a fejem. - Ennek semmi értelme, ha sosem látta senki, azt sem kéne tudnotok ki ő. 

-Majd ő mindent elmond neked, túl hosszú a történet. Lesz időtök megbeszélni a dolgokat. Ami fontos, azt mondom csak. Ti elmentek és nem jöttök vissza, míg nem szólunk. Hoseok kitörte a nyakát mikor leesett a lépcsőn, az egész egy szerencsétlen baleset volt. Nem tudtok róla semmit, nem is voltatok a házban. A jegyetek alapján, ti már nem is vagytok az országban, szóval mikor a baleset történt, nem lehettetek a házban. Taehyungról senki nem is tudja, hogy ott élt, mindenki úgy tudja, a ház üres. 

-De ott a vére mindenhol! - emlékeztettem apát, hogy Taehyung vérkészletének a fele tapéta lett a falon. 

-De senki nem tudja, az kihez fog tartozni, mert Tae nem létezett. Tae nem élt ezen a helyen, nincs bizonyíték. Tessék. - tolt elém két borítékot. - Ha esetleg szükségetek lenne rá. Ha nincs, ne használjátok.

-Mi ez? - vontam fel a szemöldököm. 

-Új személyazonosság. Mondom, csak ha nincs más megoldás. Most pedig szedd magad össze, indulnotok kell.

Megkövülten álltam egy helyben, zavaros és katyvasz volt minden a fejemben. Se eleje, se vége az egész alibinek, történetnek. Nem értem mi van, de reméltem benne Taehyung egy rohadt jó magyarázattal fog nekem szolgálni mindenre.