Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

3.

Anya szavait emésztgettem, miközben a sötétben ültem, arra várva, hogy a csoportos hadműveletet valaki elindítsa. Ha mindenki tényleg kérdezgetett arról a házról, akkor tudnunk kell néhány dolgot, ugyanakkor óvatosnak kellett lennünk, mert bár már majdnem felnőttek vagyunk, még itthon laktunk, s így joguk volt megmondani nekünk, hogy felejtsük el azt a romos épületet, kerüljük messzire, mert nem akarnak még több halált a környékre. 

"Igen, emlékszem arra a napra és örülök neki, hogy neked kiesett az emlékeid közül. Minden környékbeli gyereket szemmel tartottunk, mert nem akartuk, hogy bajotok essen. De már felnőttél annyira ehhez, hogy elmondjam neked, amit Jimin nagymamája mondott, mind igaz. Korábbról is belengték azt a házat mindenféle pletykák, még olyan időkről is, mikor én nem éltem, szóval azokat nem merem biztosra elmesélni, de ezt igen. Volt annak a házaspárnak egy fia, de mint hallottad, elfutott s azóta nem láttuk.

-De ha majdnem velünk egyidős, nem kellett volna együtt járnom vele suliba? Vagy látni a környéken? Soha nem is hallottam erről a névről.

-Nagyon gazdagok voltak, magántanuló volt, s mint te is látod, korábban egy hatalmas kerítés állt a ház körül, nem csoda, hogy nem látta senki a gyereket. Ha most látnám, sem tudnám, ő e az vagy nem, mert senki nem ismeri az arcát. A név az egyetlen, amit mindenki tud, és ennyi. 

Csak bólintottam egyet, mikor anya megfogta a kezem. 

-Nézz rám, Sojin. - kérte,s tettem amit mondott. - Nagy vagy már, nem korlátozlak semmiben. Nem válogatom már meg a barátaid, azt, hogy mit csinálsz vagy mit nem csinálsz, akár Hoseokkal, akár más fiúval. Te is tudod, szabad kezet kaptál az életed fölött. De most az egyszer hadd kérjek valamit. Tartsd magad távol attól a háztól. Nem hiszek a babonáknak, de nem kellene szórakozni a sorssal, nemde?" 

Rosszul éreztem magamat, amiért úgy ígértem meg anyának valamit, hogy már akkor tudtam, veszett ügy, ma este úgyis el fogunk menni a többiekkel a házba. Hirtelen megrezzent mellettem a telefonom, ami a frászt hozta rám a mai nap után. Telefonom képernyője felvillant, megmutatva rajta a csoportképünk, ahol mind a négyen mosolyogva néztünk a kamerába. Kezem elhúztam a képernyőn, hogy megnézzem, mi fog történni a továbbiakban. 

Yerim: Én kész vagyok. Elhoztam pár kést a konyhából, nem bízok semmit a véletlenre. Illetve megtaláltam apa cuccai között pár régi elemlámpát, csak elemet nem tudtam már keresni hozzá, szóval azt valaki hozzon. 

Jimin: Nekem van pár csomag, akkor beteszem. Van egy riasztópisztolyom, vigyem? 

Hoseok: Nem akarunk feltűnést, mindenki csak csendes tárgyakat hozzon.

Yerim: Hehe, azt olvastam ragasztó. 

Jimin: Odalövök bárkit a falhoz, mint a Pókember. 

Yerim: Mi vagyunk a fantasztikus négyes. 

Hoseok: Hülyék vagyunk mi. Max. Sojin, veled mi a helyzet? 

Csendben olvastam az üzeneteket, kezeim már írásra készen voltak, mikor kinéztem a szobám ablakán, egyenesen a sötét, rideg külsejű házra, ahova nemsokára betesszük a lábunk. De ez most más volt. Most nem csak szórakozni, viccelődni, bújócskázni megyünk. Félelemmel töltött el, mintha csak egy rossz horrorfilmet éltem volna meg abban a pillanatban. Nlhány ablak már kitörve csillogott a Hold fényében, a falak repedezettek voltak, mintha szellemeket is láttam volna körülötte lebegni. S ahogyan bámultam kifelé az ablakon, olyan érzés volt, mintha a ház is nézne engem. Mintha farkasszemet néznék valakivel vagy valamivel, s mintha nem is lenne üres az éjszaka. 

Sojin: Mehetünk. 

-Engem azért ráz a hideg. - nézett fel Yerim a házra, ami egyenesen előttünk állt. - Mármint, egyébként is ijesztő, de így, sötétben és síri csendben még jobban úgy érzem, mi vagyunk most a világ legnagyobb marhái. 

-Egyáltalán minek vagyunk itt? - tette le a kezét maga mellé Hoseok. - Mármint, miért akartál ma ennyire idejönni? - nézett rám. 

-Nem emlékszel mit mondtam? - fordultam felé én is. - Van itt bent valaki. 

-És ha van, akkor mi történik? Miért kéne nekünk ennyire görcsösen megtudnunk, hogy van e itt valaki? 

Nem tudtam erre mit mondani. Semmi konkrét nem hajtott, csak a szimpla kíváncsiság és a megérzéseim. Valamiért nem féltem annyira, mint korábban, s az is eszembe jutott, hogy talán valami kellemes meglepetés vár minket odabent. Na jó, ez nevetséges, semmi nem vár minket bent, csak néhány patkány, fulladás a portól és egy esetleges halál a ránk omló ócska épülettől. 

-Akkor megyek egyedül. - indultam fel, lámpám felkapcsolva. Yerim sietve mellém lépett, s ő is bekapcsolta a lámpát, így már ketten haladtunk előre. 

-Néha nem értem a nőket. - morgott Hoseok mögöttünk, mellette Jimin is végre felkapcsolt egy kisebb fényforrást, így már négy lámpával világítottuk meg az annyira ismert terepet. Nem is ezekre a részekre voltam kíváncsi, sokkal inkább arra, ami bentebb volt. 

-Azért látszik rajta a luxus. - jegyezte meg Jimin halkan. - De érdekes, hogy ennyi évig üresen állt, és mintha semmit nem vittek volna el. Nézd meg például ezt az órát. - mutatott a falra, amin egy törött üvegű, már régen megállt, ezüsttel keretezett óra pihent. - Ez tuti drága volt, mostanra pedig elmehetne antik régiségnek is. Mégsem nyúlt hozzá senki. Ha kicserélik egy részét, még talán jó is. 

-Szerinted miért? - morgott Hoseok. - Ki merné ide betenni a lábát? Drága cuccok ide vagy oda, azért nem nehéz itt teletenni a gatyát. 

Nem szóltam hozzá a kommunikációhoz, sokkal inkább arra figyeltem, amit magam előtt látok. Régi, poros könyvek amiknek a címe már alig látszódott, de ugyanakkor mégis látszott rajtuk, keveset voltak olvasva. Kerámiák, üvegek, díszek s Jiminnek igaza volt, nem olyanoknak tűntek, mintha valami olcsó bolhapiacról lettek volna beszerezve. 

Éppen egy apró kis fából kifaragott, ülő őz szobrot akartam megnézni, mikor éreztem valakit elsuhanni mögöttem. Nem szenteltem neki figyelmet, mert rajtam kívül még hárman voltak a helységben. 

-Sojin. - szólt valaki annyira halkan, hogy alig hallottam meg. 

-Igen? - kérdeztem, miközben visszatettem a helyére az őzet. 

-Hm? - világított az arcomra Hoseok. - Mi az? 

-Mi lenne? - kérdeztem, miközben lejjebb toltam a kezét, hogy ne égesse az erős fény a szemem. - Szóltál. 

-Én nem. - közölte velem vállat vonva és lehajolt, hogy felvegyen valamit a földről. 

-Jimin, te szóltál? - fordultam a fiú fele, aki egy pókhálót söpört le magáról. 

-Én nem. - rázta meg a fejét és elindult tovább. 

-Yerim? - kérdeztem körbenézve, azonban a lány nem volt sehol. - Yerim! - kiáltottam el, mikor Hoseok a számra tapasztotta a kezét. 

-Shh! Visszhangzik az egész, rá fognak jönni, hogy itt vagyunk. 

-De nincs meg Yerim. - néztem rá kétségbeesetten, amire hasonlóképpen reagált. 

Hova tűnt ez a lány?