Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

12.

Két teljes hétig voltam ágynak esve annyira, hogy azt sem tudtam, melyik világban létezem. Alig voltam ébren a gyógyszereknek köszönhetően, ha mégis fent voltam, akkor sem voltam teljes mértékben magamnál. Nem emlékeztem arra, hogy Hoseok velem volt, arra sem, hogy Jimin és Yerim meglátogatott, arra sem, hogy egyáltalán haza hogy kerültem, anyáék mit szóltak az eltűnésemhez. A legutolsó tiszta emlékem a Taehyunggal töltött éjszaka volt. 

Egy mély lélegzetet vettem, mielőtt beléptem a terem ajtaján. Nem tett jót a sok hiányzás, az utolsó vizsgák vészesen közeledtek és bőszen kellett tanulnom rájuk, habár még volt egy kis idő, minden perc számított. Nem tudtam, mire kell bent számítanom. Talán a többiek örülni fognak nekem, talán faggatnak majd mi történt velem. De az is eszembe jutott, talán Hoseok elmondta nekik, hogy hol talált meg és emiatt neheztelnek rám. 

-Sojin! - állt fel azonnal Yerim, ahogyan meglátta a lényemet. - Te jó ég, te tényleg nagyon beteg voltál, nagyon be van esve az arcod! 

-Tudom. Nem életem legszebb időszaka volt. - nevettem fel halkan, ahogyan gyengén viszonoztam ölelését. Már jobban éreztem magamat, de még mindig nem voltam teljes mértékben okés. Éppen annyira, hogy suliba el tudjak menni, hogy ne maradjak le. Utána haza is mentem, mert tudtam, csak magamnak okozok kárt. 

Taehyungról azóta semmit sem tudtam, és nem tudom, ezt hogyan éltem meg. Egy részem hiányolta, hiszen mindketten tudtuk, ha akarjuk, ha nem, van valami közöttünk. Fejben haragudhatok rá, de ha hozzámérne, nekem ott helyben végem lenne, annyira tudja a testem, mivel áll szemben. Másik részem viszont örült, hogy nincs ott, mert féltettem, még ha nem is volt szüksége rá. Tudtam, hogy nincs jól csak mert előttem rendíthetetlennek és nemtörődömnek mutatja magát. Ugyanúgy bántja minden, csak nem képes arra, hogy kifejezze. Annyit volt egyedül, annyira nem tudott senkivel sem kommunikálni soha, hogy már nem tudja kinek, mit és hogyan merjen elmondani. 

-Hogy vagy? - hajolt közelebb hozzám Hoseok. - Aggódtam miattad. 

-Igen. - bólintottam és rámosolyogtam. - Anyáék elmondták, hogy sokat voltál nálam, csak nem voltam ébren. Köszönöm. 

-Ez a legkevesebb. - pillantott körbe és még közelebb hajolt hozzám, arca teljesen a fülemnél volt. - Miért aludtál abban a házban? - kérdezte, én pedig megborzongtam az emlékek hatására. 

-Mert álmos voltam, lehet akkor már beteg is és véletlenül elaludtam. - vontam vállat miközben próbáltam annyira közömbösnek hangozni, amennyire csak lehetett. 

-Nem voltál egyedül, igaz? - kérdezte és hangja mintha csalódott lett volna. 

-Mi? Dehogynem. - pillantottam rá, mintha a világ idiótája lenne. - Mégis kivel lettem volna ott? 

-Nem tudom. - nézett ki az ablakon, maga elé motyogva. - Valami azt súgja nekem, hogy talán azért nem kedvelsz úgy mint én téged, mert más fiú van a dologban. 

Elszomorodtam ahogyan végignéztem rajta. Nem mondhattam meg, hogy a feltevése igaz, mert nem akartam sem magamnak, sem Taehyungnak ártani, ugyanakkor megbántani sem akartam a mellettem ülő fiút. Hiszen tudtam, ha most kiderülne, hogy valaki más elnyerte a szívem, neki pedig nem sikerült, az biztosan összetörte volna. 

-És mégis ki? - néztem rá szemrehányóan. - Mondd meg nekem, van olyan fiú ebben a városban aki felkeltette az érdeklődésem? - kérdeztem felhúzott orral. Hoseok elmosolyodva megnyomta óvatosan és megrázta a fejét. 

-Remélem nincs. Mert még mindig nem mondtam le rólad, és egykönnyen nem is fogok. - kacsintott szórakozottan és gyorsan elhelyezkedett, mert nyílt az ajtó és belépett rajta a tanár, a legnagyobb meglepetésünkre pedig mögötte egy fiú haladt. Eleinte csak érdeklődve figyeltem, ugyanakkor megdöbbenve, mert tényleg csak pár hónap volt hátra, nem láttam értelmét annak, hogy valaki most jöjjön iskolába. De mikor felemelte a fejét, és végigvezetve a tekintetét a termen, pillantása találkozott az enyémmel, azt hittem kiájulok a padból. 

Nem szólt semmit, csak hallgatta, ahogyan a tanár bemutatja, elmondja nekünk, hogy cserediákként van itt Japánból és megfigyeli az utolsó évesek tanulási, viselkedési szokásait mielőtt elvégzik a gimnáziumot, ha pedig befejezte a kutatásait vissza is megy. El voltam képedve, hogyan képes egy ilyen mesét kitalálni, hogyan tudta ezt a tanároknak bemagyarázni és egyáltalán hogy van képe pont az én osztályomba jönni. 

-Nem tetszik nekem. - suttogta Hoseok. - Nagyon bámul rád. 

Igen, észrevettem, ennél feltűnőbben nem is stírölhetne. Zavartan lehajtottam a fejem, hogy elolvassam azt a semmit, amit a füzetbe nem írtam le. Még az üres lap is érdekesebb volt, mint az osztály előtt álldogáló fiú. 

-Sziasztok! - kezdett bele halk, mély hangon. Gyorsan körbepillantottam az osztályban lévő lányokon, majd kissé mérgesen vettem észre, hogy belőlük is legalább olyan érzelmeket váltott ki ez a jó kis hangszín, mint belőlem. Mondanám, hogy én találtam hamarabb, de abban a pillanatban ez nem jelentett semmit, mert nem volt az enyém. Sajnos? Nem sajnos? - Remélem jóban leszünk egymással abban a kis időben, amíg itt leszek. Kim Taehyung vagyok.

Hatalmas szemekkel bámultam rá, ez a szerencsétlen, legalább a nevét változtatta volna meg! Ha valaki egy kicsit is elgondolkodik, rá fog jönni a dologra, nem fél attól, ami ez után következik? 

-Ez olyan izgalmas. - suttogta Yerim hátrafordulva. - Pont az a neve, mint a halott gyereknek. Ha kiderülne, hogy ő az, szerintem az felkavarná az egész várost. Röhögve nézném, hogy végre van itt is élet. 

Csak kínosan mosolyogva bólintottam, miközben mentálisan morogtam magamnak. Szegény Yerim, ha tudná, hogy ő az a fiú és csak idő kérdése, mikor bolygatja meg a várost...

----------------------------------

Bocsánat, hogy nem írtam hamarabb, de tegnap egész nap nem tudtam kikelni az ágyból és ma sem vagyok teljesen oké, néha szédülök de úgy voltam vele, hogy nem elég ok arra, hogy ne tudjak írni! Remélem nincs harag és jól sikerült a mai <3