Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

18.

-Wooow. - tapsolt Hoseok gúnyosan, ahogyan körbement az ágynál és végignézett rajtunk. Tekintete szánalommal és haraggal teli volt, főleg ahogyan elnézett a mellettem lévő, sérült srácra. - Hihetetlen, hogy hónapok óta hazudsz nekem Sojin. Még, hogy nincs senki, aki elnyerte  a szíved a városban. Még hogy üres a ház, még hogy nem ismered az új tagot. Nem úgy néztek ki, mint a friss barátok. - mutatott ránk, ujjai remegtek a méregtől. - Szórakozol velem, a barátaiddal, a várossal, mindenkivel. A Kim gyerek él és te ezt végig tudtad. Milyen érzés egy ekkora titkot cipelni minden áldott nap, hm? És vajon a város mit gondolna, ha most kitudódna minden? 

-Ezt nem teheted! - álltam fel és arcomat megtörölve Taehyung elé léptem, hogy ne tudjon még több fizikai fájdalmat okozni neki. 

-És mégis miért nem? Nem érdekelne mindenkit, hogy élte túl az egészet egyedül, mikor velünk majdnem egyidős? Ennek az egésznek semmi értelme, ez a gyerek egy csaló! Te pedig. - mutatott rám. - Te pedig egy hazug dög vagy. Ki tudja mióta tudsz a létezéséről. Így már minden világos. Miért jöttél ide annyit, aznap este nem is egyedül voltál. Meg is fektetett mi? - kérdezte gúnyosan. 

-Nem hallgatom tovább ezt. - ráztam meg a fejem. - Kérlek Hoseok. Most az egyszer legyél ember. Hadd vigyem haza ápolni, hiszen nézd mit tettél vele! - mutattam magam mögé, ahol Taehyung továbbra is csendben szenvedett. - Nem látod mennyire fáj neki? 

-Az, hogy nekem mennyire fáj miért nem érdekelt soha? - kiáltott dühösen és közelebb lépett hozzám. Karomnál fogva megragadott és úgy rántott erőszakosan és durván magához. Rettegtem tőle abban a pillanatban, mintha csak egy belső démon szabadult volna fel belőle, mintha nem önmaga lett volna többé. - Mit tett érted, amit én nem? Miért kapott meg, és én miért nem? Miért, miért, miért? - kiáltott. 

Próbáltam magam kiszabadítani a fogságából, de nem sok sikerrel jártam. Taehyung erőtlenül feküdt mögöttem, így egyedül maradtam az erőszakos fiú szorításában.

-Eressz el! - rántottam ki hirtelen magamat a kezei közül. Bőröm égett, ahogy megcsavarodott durva tenyere alatt, de ez még mindennek csak a kezdete volt. A következő pillanatban, az a fiú, aki annyira sokat védett meg engem, aki a tenyerén hordozott, aki mindig gondoskodott a boldogságomról, akkora ütést mért az arcomra, hogy az ágy túlsó oldalán kötöttem ki. Kezemet az égő, csípő pontra csúsztattam, ahogy könnyeim utat törtek az arcuknak. Rettenetesen fájt, de főleg a szívem, hiszen sosem gondoltam volna, hogy képes bántani egy lányt, főleg engem. Rémülten kúsztam hátrafele, ki az ajtón, mikor láttam, hogy gondolkodás nélkül indul meg felém, kezei ökölben készenlétben, hiszen képes volt bármikor lecsapni. 

Egy sikoly hagyta el a számat, ahogy hirtelen a földre vágódott előttem és egy reccsenés kíséretében ért talajt. Taehyung tornyosult a háta mögött és nehezen, lassan mozogva, az oldalát szorongatva lépett közelebb hozzám, kezét tartva nekem, hogy felsegítsen. 

-Jól vagy? - kérdezte, én viszont nem tudtam válaszolni, zokogva borultam a nyakába. Szorosan átölelt, fejét az enyémen támasztotta, ahogyan némán álltunk egy helyben, egymás ölelésében. 

-Nem. - mondtam, hangom elveszett a mellkasában. - Nem vagyok jól. Én nem ezt akartam, minden az én hibám! 

-Shh. - szólt rám Taehyung halkan és elengedve, megfogta a kezem. - Gyere, menjünk. 

Lassan indultam meg, őt támogatva, mikor Hoseok lába a földre küldte a hátánál fogva, engem pedig egy határozott mozdulattal arréb lökött, neki az emeleti korlátnak. Fejem beütöttem a sarkába, ahogyan pedig a kezem odacsúsztattam éreztem a nedvességet a hajam tövénél. Nehézkesen, de feltápászkodtam és visszasiettem a szobába, ahol a telefonom hagytam, hogy azonnal hívjam anyáékat, hogy jöjjenek és segítsenek. Viszont csak zsebre tudtam vágni, nem volt időm tárcsázni senkit, hiszen Taehyung fájdalmas kiáltása megfagyasztotta a házban lévő levegőt. 

-Hoseok, ne csináld! - kaptam el a fiú karját aki újabb és újabb ütéseket mért szegény földön fekvőre, aki némán, kínok között próbált levegőt juttatni a tüdejébe, nagyon kevés sikerrel. De Hoseok nem hallgatott meg, nem állt meg, mint a Terminátor úgy mozgott, nem tudtam megfékezni így máshogy kellett cselekednem. 

Az évek során az emelet mellett haladó fakorlát már igencsak elgyengült, le is töredezett így sikerült időben észrevennem, hogy mellette hevert egy letört darab. Nem voltam rest megemelni, mivel nehéz volt, óvatosan és nehezen meglendíteni, és háton csapni vele az erőszakos fiút. Az ütéstől előre esett, Taehyung elé, akinek volt ideje végre levegőt venni, mert nem érte öklök sokasága. Hoseok nehezen, fájdalmakkal küzdve, de felállt, nem olyan messze a lépcsőtől. 

Annyira lassan történtek az események, még utána sem sikerült felfognom őket. Nem tudtam, hogyan történt meg, de hirtelen megtörtént, és már soha többé nem volt visszaút. Miközben Hoseok feltápászkodott, Taehyung felém fordult és rám nézett. Pontosan tudtam mit akar, de nem tudtam, ez lenne e a megoldás. Hiszen mindannyian annyira fiatalok voltunk még, annyi minden várt volna ránk az évek során. De Hoseok valamikor, mikor nem vettem észre, megőrült, kiszámíthatatlan, durva és erőszakos lett. Én pedig nem bírtam elviselni, hogy így élte az életét. 

Hátat fordítva a fiúknak, szorosan lecsuktam a szememet, nem bírtam látni, nézni, hallani mi fog történni. Nem néztem rá még utoljára, nem szóltam hozzá semmit, nem csináltam semmit, csak vártam. 

-Sajnálom. - szólalt meg erőtlenül Taehyung, majd hallottam cipős lábát Hoseok hátának csapódni, utána pedig én magam sem tudom, mi történt. Emberi test, ahogyan legurul a hosszú, magas lépcsőn, minden egyes találkozása egy fokkal késként hatolt így is törött szívembe. Azt hittem, soha nem lesz vége az egésznek, de pár másodperc után csend telepedett a házra. A saját zokogásomon, légzéseme, Taehyung zihálásán és köhögésén semmi mást nem hallottam. Ketten voltunk a házban.

Sikítani akartam, törni és zúzni, visszaforgatni az időt arra a napra, mikor először léptünk be ebbe a nyomorult, átkozott házba. Vissza akartam menni, hogy megállítsam magam, hogy ne veszítsem el egyetlen barátomat sem. 

Könnyes szemekkel, remegő végtagokkal zuhantam a kemény földre, miközben megállíthatatlanul rázott a sírás. Számra tapasztottam a kezem, hogy vissza tudjam fojtani amennyire csak tudom, s beletelt pár percbe, míg végül meg tudtam fordulni.

Taehyung a falnál ült és rendszertelenül vette a levegőt. Az egész arca sebes volt, véres mindene, ruhái szakadtak, koszosak. Meredten bámulta a lépcsőt, tudta, hogy őt nézem mégsem fordult felém. Helyette tenyerébe temette az arcát, fejét pedig a térdére hajtotta. Négykézláb csúsztam oda hozzá, nem mertem lenézni a lépcsőre. Tudtam, mit fogok ott látni, mégsem akartam felfogni és elfogadni a történteket. 

Ahogyan végül mégis lenéztem a lépcső tetejéről, a világ kettőt fordult körülöttem. A gyerekkori barátom, a fiú, aki szeretett engem, aki az utolsó pillanatokban teljes mértékben elvesztette az eszét, az uralmát maga és a cselekedetei fölött most ott feküdt lent. Élettelenül. 

Nem hittem a szemeimnek, nem hittem el amit láttam. Hányingerem volt, lelkem mintha elhagyott volna, mintha a világom összetört volna. Nem akartam nézni, mégsem tudtam levenni róla a szememet. Nem tudtam megérteni, felfogni az egészet, mintha az agyam kiürült volna, mintha valami blokkolta volna az egész elmémet. A barátom, a legjobb barátom, aki éveken át velem volt, aki nem ezt érdemelte, de mégis megtörtént. Meghalt. 

Szemeim ismét megteltek könnyekkel, majd ájultan estem Taehyung ölébe.