Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

Epilógus

Bár tudtam, nincs se okom, sem jogom sírni, mégsem tudtam könnyeim visszatartani, ahogy néztem az előttem lévő sírt. Szép, tiszta volt, friss virágokkal teli, látszott, hogy folyamatosan gondozzák. 

"Jung Hoseok" - állt a díszes táblán. Semmi más, csak a neve, emiatt pedig még szomorúbb volt a látványa, hiszen aki nem ismerte, csak elolvasta ami ide volt írva, az nem tudta ennek a sírnak a súlyosságát. A benne fekvő srác rendkívül fiatal volt. 

Taehyung némán álldogált mögöttem, karjait pedig a hasamnál keresztezte, egyedül a légzését hallottam, de azon a csendes helyen, mintha a világ leghangosabb levegővételei lettek volna. Fekete ruhái egybeolvadtak az enyémekkel, ez volt az első alkalom, hogy "találkoztunk" a fiúval a halála óta, úgy gondoltuk megtiszteljük annyival, hogy elegánsan és módját megadva látogatjuk meg. 

Taehyung helyettem is letette a fehér virágokat, majd mellém lépve zsebre vágta a kezeit. 

-Jól vagy? - suttogta rám pillantva, én pedig megtörölve a szemeim bólintottam. 

-Igen. - suttogtam. - Most már el tudom engedni. 

-Sojin? - hallottam hirtelen a nevem a hátam mögül, mire megpördültem és tátott szájjal néztem a mögöttem álló személyekre. - Sojin, tényleg te vagy? 

-Yerim! - vidultam fel pillanatok alatt, s már indultam is felé, hogy megöleljem. Csípőből vágta Jimin mellkasának a csokrot, majd tárt karokkal várta az érkezésemet s szorosan megölelt, amint odaértem hozzá. - Te jó ég, de örülök, hogy látlak. 

-Te mondod? - kérdezte és eltolt magától. - Egy teljes év! El sem köszöntél, csak felszívódtál, mintha nem is léteztél volna. Még a temetésre sem jöttél el. - bökött fejével Hoseok sírja felé. 

-Sajnálom. - motyogtam és megtöröltem arcom. - Hirtelen döntés volt és élnem kellett vele. Nem volt más választásom. 

-Nézd. - pillantott rám, majd a mellettem álló Taehyungra. - Én nem fogok kérdezőskodni, kutakodni, semmit sem erőltetni. Biztos jó okod volt arra, hogy elmentél. Éppen ezért csak élvezem, hogy találkoztunk és örülök, hogy végre láttalak. - mosolyodott el, amire hálásan bólintottam. Értékeltem, hogy Yerim kissé butus fajta volt, s nem erőltetett semmit, mert sok nem kívánatos magyarázkodástól mentett meg mind a kettőnket. 

-Én haragszom rád. - nézett a szemembe Jimin. - Nem mondom, örülök, hogy látlak, de azért remélem van benned egy kis szégyenérzet. Mármint, mennyire voltunk mi a barátaid, hogy ezt tetted velünk? Szó nélkül eltűntél egy évre, anyukádék nem mondtak rólad semmit, Hoseok temetéséről és haláláról mit sem tudtál, s ahogy látom, fele annyira nem bánt, mint minket, mert amíg ő holtan itt fekszik, addig te már túl is tetted magad rajta és a cseregyerekkel szórakozol. - mondta dühösen, szavai pedig felidézték bennem a napot, mikor láttam a barátunk meghalni. 

-Megértem. - bólintottam. - Nem is várok el tőled mást. Tudom, hogy a legjobb barátod volt. 

-Igen. És már nincs itt. Tudod mennyit sírtam miatta? Mennyire fájt, mennyire nem volt fair? Tudod te milyen év van mögöttem? És még mindig sírok miatta, mert egy emberi élet ennyi volt. - lépett közelebb hozzám, és karját átdobva rajtam, szorosan magához ölelt. - Nem ezt érdemelte és ezt te is tudod. - suttogta és vállamra hajtotta a fejét. - Annyira jó srác volt, és úgy szeretett téged. Biztos vagyok benne, hogy még most is szeret. - motyogta. Csak lehunytam a szemem, ahogyan tenyerem a hátára csúsztattam.

-Sajnálom, Chim. - mondtam, mire szipogást kaptam válaszul. 

-Legalább boldog vagy? - kérdezte és elvált tőlem. Mosolyogva töröltem le kézfejemmel a könnyeit, majd bólintottam.