Örökké valónak tűnő három év.

Untitled Part 13

Kedves olvasóink. Kicsit késtünk ismét, de itt vagyunk. :) 

Az iménti látogatás mély nyomokat hagy mindhármunkban azt hiszem. Miután kettesben maradtunk a láda mellé ültem, szokás szerint a földre. Nem értem a fiúhoz, bíztam benne, érzékeli jelenlétemet. Ott akartam lenni, ha az állapota engedi ismét visszatérni a valóságba. Tudtam, innentől az idő lesz a minden. Barát, de lehet ellenség is. Az idő, melynek múlását követni tudja majd.

Hosszú némaságban, várakozással eltelt perceket, a hogyan tovább, és a mi lesz ezután gondolatok foglalták le. Gondolatok, melyek csak is Harry körül járnak. Most, hogy ismeri fogva tartóját, látta, olvasta sorait, gondolatait milyen lesz neki itt lennie? Felpillantottam rá, de az idő eltelte sem hozott változást állapotában. Kezemet karjára teszem, mire pillanatok múlva az ő hosszú ujjai takarják be enyémet. Mosolyogtam, mert rájöttem vigasztalásra vágyik. Ha ennyi kell hát legyen. Kezemet ott tartva felálltam, majd mögé ülve szabad kezemmel magamhoz húzom. Vágytam rám, hogy minél hamarabb visszakapjam őt.

Ismét hosszú percek következtek, de tudtam az este olyan lesz, mint korábbiak. És igazam lett. Azért egy változás azért volt. Tudta az időt. Így azt is, mennyi időt kell egyedül töltenie a jó éjt és a jó reggelt jelölés között.

A napok hol gyorsan, szempillantás alatt, hol lassan, mintha az órák nem is csak 60 percből állnának teltek. A napi rutin lassan kialakult az előre megbeszéltek szerint. Természetesen a választás jogát fent tartottuk és bizony éltünk is vele amikor csak lehetett.

Harry.

Mit szólnál hozzá, ha a délutánt a szobámban töltenénk? Senki sem lesz rajtunk kívül a házban. Hozhatod a rajz cuccaidat is, de persze a tanulás sem maradhat el. Benne vagy?

L.

Tudtam a választ, de mégis jó volt ez így. Lassan egyre több alapszót tanultam már meg jelelni, de sok- sok tanulnivaló van még. A hosszabb mondatokat még nem tudtam megtanulni hiszen nem tudom a szavakat egymás mögé tenni, hogy értelmes is legyen. Amikor elolvasta a sorokat a füzetet letette maga mellé és elkezdtük a játékunkat, amit pár napja találtunk ki magunknak. Lassan jelen, én pedig hangosan mondom ki a szót.

- Igen, szeretném, köszönöm.

Bólogat és mosolyog, én pedig a válaszra koncentrálva a jelelem, illetve mondom ki a szavakat.

- Menjünk most.

Ismét bólint, jelezve számomra, hogy érthető voltam és már indult is a rajzfüzetért és a dobozért, amelyben a ceruzáit tartja. Várakozóan áll helyiség közepén. Nem türelmetlenül, nem sürgetően, de egy mosollyal az arcán jelezve, szeretne már a küszöbön kívül lenni.

Szeretem, amikor egy - egy ötletem mosolyt csal az arcára. Tudom, ezek apró örömök, de mind erőt rejt magában. Erőt, mely elviselhetővé teszi, amit a sors neki szánt, a 15 éves magányos fiúnak. A sors, ami ha csak három évre is, de mellé rendelt, a sors, ami most engem is megtanít mások életének jobbá tevésére, jobbá tételére.

A házban honoló csend valóban azt jelentette csak ketten vagyunk. Szobámban magára hagytam pár percre, míg inni és nassolnivalót vettem magamhoz a konyhába. Azt akartam valóban jól érezze, jól érezzük magunkat. Milyen érdekes? Egy siket emberrel vagyok együtt mégis halkan, csendesen teszek mindent, mint most is. Az ajtót halkan, lassan nyitom ki. A konyhában szerzetteket az asztalomra teszem le, majd mellé ülök, illetve én az ágyra, míg ő a földön, háttal az ágynak támaszkodva. Nézem, ahogy rajzol, de nem azt, amit rajzol. Megvárom, míg megmutatja majd. Persze kíváncsiságom határtalan, de mégis meghagyom ezt a szabadságot neki. Amikor fel pillant, mosolyogva veszi tudomásul, hogy nézem őt. A készülő rajzot felém mutatja. Egy madarat kezdett rajzolni. Bólintok, jelezve, tetszik, amit rajzol. Füzetet kezébe véve kezd el írni.