Örökké valónak tűnő három év.

Untitled Part 30

Sziasztok. Itt lennénk ismét. Igaz egy vacsorát ígértem, de... Hát ez lett belőle.

A rész egy kicsit visszaemlékezés lenne Harry részéről, miszerint az örökké valónak tűnő három évnek időnként vannak történései is.

Fél évvel később.

Harry szemszöge.

Megint egy csendes nap. Már ki tudja hányadik. Egyedül vagyok, de most még a rajzolás sem köt le igazán. Nem merem megkérdezni Louist mennyi ideje vagyok már itt a Harry rezidencián. Az azt jelentené, nagyjából ki tudnám számolni mennyi van még hátra az itt létemből. Azt pedig szörnyűbb lenne, mint a tudatlanság, hogy mióta vagyok itt. Jól tudom, hogy el kell válnunk, jól tudom, hogy akkor soha többé nem láthatom őket. Igen őket, mert Louis mellett Kaylt is meg kedveltem. A vacsora, amit végre a gyógyulása után elkészítettem remekül sikerült. Emlékszem a pillanatra, amikor jeleztem, hogy elkészültem. Nagyokat szippantva a levegőbe jött a konyhába. A tekintetére, amikor meglátta az asztalt és az elégedett vigyorára, amikor 10 ujját nyalta végig az étkezés befejezve. Azóta heti egy alkalommal megismételjük azt.

Egyik este ő volt, aki bevállalta az úgymond vacsora felelős szerepet. Az általa készített palacsinta lett volna felelős a jóllakottság érzésünkért. Magam előtt látom most is, amikor meg akarja mutatni milyen ügyes. Hát mit mondjak. A harmadik palacsinta és a földön landolt, amikor mögé lépve kivettem a sütőt a kezéből és az asztal felé mutattam. Emlékszem a megkönnyebbült sóhajára, amikor rájött nem kell többet bénáznia. A nem létező bajuszom alatt mosolyogtam mikor a kikészítettem tányérra egymásra téve egyre magasabbra nőt a palacsinta tornyom. Már vigyorogva fordultam a tányérral a kezembe és a felém tekintő elismerő pillantásokból rájöttem innentől a palacsintasütés is az én feladatom lesz.

Egyik este Louis vállalta be, hogy gondoskodik a vacsoránkról. Ez azt jelentette, engem egyedül hagyott, de jelezte, hogy Kayl társaságában bemennek a közelben lévő városba. Én bizonygatta, hogy jó az, amit a kamrában talál. Féltettem őket. Idegesen járkáltam rezidenciámon és az órámat néztem. 18.00-ra ígérték, hogy visszaérnek. Már fél órája itt kellene lenniük. Hol vannak már? Miért kellett nekik elmenni? Fene egye meg Louis makacsságát. Már percek óta az ágyon ültem, a kedvenc Louistól kapott párnát öleltem magamhoz. Könnyeim akaratlanul megindultak. Lehet lélegezni is elfelejtettem annyira néztem az ajtót. Végre kinyílt és szinte az ágyam előtt landolt a várva várt személyi egyike.

- Ne haragudj. - olvasom le a szájáról a szavakat, de már emelem is fel a tekintetemet és nézem, hogy Kayl is belép a helységbe.

Tekintetem kettőjük között cikázott. Láttam, hogy tiszta olaj mindkettőjük ruhája. A megkönnyebbülés okozta a zokogás kezdte rázni testemet, majd lejjebb csúsztam az ágyon és az ágy mellett térdelő Louis mellé ültem le a földre. Azonnal a karja közé vett, de az egyik kezemet a másik fiú felé nyújtottam. Érezni akartam őt is. Tenyerét tenyerembe helyezte, ujjaimat rá szorítottam jelezve ezzel, örülök, hogy neki sem esett baja.

A vacsora végül az étel futár hozta mert mint megtudtam az autó pár km után megállt alattunk és bizony ennyi ideig tartott még mert tudták szerelni. Láttam bántotta őket a dolog, hogy úgy rám ijesztettek. Időt kértek míg rendbe szedik magukat és tisztán ülhetnek az asztalhoz. Én megkönnyebbültem az ágyra ültem és mikor magamra a füzetbe írni kezdtem.

Louis, Kayl.

Igen nem tagadom nagyon megijedtem amikor nem voltatok itt abban az időben, amikor mondtátok. Féltettelek benneteket és a tudat, hogy nem tudom miért nem jösztök borzasztó volt. Azt, hogy rögtön hozzám jöttetek ezt köszönöm. Jól tudom a kapcsolatunk csak egy időre szól, de akkor is barátként tekintek rátok és ugye barátokat félteni kell. Szóval ne csináljátok ezt még egyszer rendbe?