Örökké valónak tűnő három év.

Untitled Part 14

Sziasztok. Itt lennénk ismét. Kellemes olvasással töltött perceket. 

- Beszélek, vele és megtiltom, hogy hozzá érjen a fiúhoz. Te pedig csak akkor hozd ki innen, amikor én is a házban tartózkodom. Megértetted? A fürdő kivétel ez alól egy ideig.

- Megértettem. Hidd el, csak jót akartam neki. Olyan boldog volt ott.

- Jól tudom, miért tetted. Azért nem is haragszom rád. Csak óvatosnak kellett volna lenned.

- Igen. Elaludtunk mindketten. Én az ágyon hason fekve, ő pedig a földön ülve az ágyamra dőlve. Csupán pár perccel jöhetett volna később az az idióta.

- Louis, a fiamról beszélsz. - lett a hangja ingerültebb.

- Bocsánat, de nézd meg mit tett vele! - mindketten a fiú felé fordultunk. – Szavak nélkül, így fejezi ki a lelki állapotát. Amíg Kayl volt vele oly mértékű rettegés alakult ki benne tőle, hogy ha már csak meg látja, így tesz. Most még fájdalmat is okozott neki.

Szándékosan nem említem, hogy ezzel, ahogy a fiúval bánik nekem is fájdalmat okozott, amit kifejezetten élvez is.

- Rendben. Azt hiszem hamarosan ismét itt. Üzenj, ha jobban lesz.

- Rendben, de időt nem tudok jósolni.

- Nem is kell hisz látom. Vigyázz rá.

- Igen főnök!

Miután az ajtó bezárult mellé lépkedek. Testét még mindig a zokogás rázza. Kezemet ismét fejére teszem, megsimogatva ezzel a mozdulattal. Érzem, ahogy fejét a tenyeremhez nyomja jelezve, tudja, vele maradok. Tudom, a mai vacsoráról nem kell gondoskodnom, hiszen biztos nem fog a történtek után enni. Lelkemet marcangolta a tudat, hogy az én butaságom miatt történt mindez. Én csak tényleg jót akartam neki, egy - egy órát adni a pincét kívüli világból. Egy puszit adok a fejére, hogy miért, nem tudom. Azért ezzel azt elértem, hogy legalább a megnyugvás útjára lép. Tekintetét rám emeli, majd szét húzza magát. Szeretné, ha ott maradnék mellette. Néma kérését teljesítem. Mögé ülök, vállát átölelve húzom magamhoz. Kicsit fészkelődik, majd hosszú kezeit a derekam köré kulcsolja, fejét vállamnak támasztja.

- Itt vagyok veled. - mondom a szavakat miközben hátát simogatom.

Gondolatok cikáznak a fejemben. Gondolatok, amik foglalkoztatnak, hiszen számomra nyilvánvaló nemi identitásom. Nem tudom mennyire szabad magam közel engednem Harryhez. Mert bármennyire tudom, hogy még csak egy 15 éves, tudom, hogy egy gyerek, na nem, mintha én nagyon felnőtt lennék, de mégis ő egy fiú. Szabad nekem őt így érintenem? Tudom, neki az érintés létszükség, főleg ilyen állapotban, de mégis. Szerintem hamarosan elárulom neki és megadom azt a lehetőséget, hogy eldönthesse, mennyit kér belőlem.

Szinte érzem, ahogy az események hatása kezd enyhülni benne. Szorítása ellazul, légzése normalizálódik. Próbál eltávolodni, de én szorítom finoman magamhoz, amit ő engedélyként vesz és úgy simul karjaim közé, mint egy kisgyermek szerető szülei ölelésébe. Érzem, én vagyok neki most minden, és mindenki egy személyben. Hagyom, hogy a maga módján szeressen, ezzel ki használjon engem.

Ismét óráknak tűnő percek teltek el. Egyszerre gondoltunk véget vetni a meghitt pillanatnak. Lassú mozdulattal távolodunk egymástól. Szomorú tekintettel néz fel rám.

- Jól vagy? - kérdeztem lassan tőle, mire nemlegesen ingatja a fejét. - Akkor gyere még vissza – tárom szét karjaimat jelezve vigasztalom tovább.

Egy gödröcskék nélküli, de apró mosollyal jelzi, él a felkínált lehetőséggel. Közelebb csúszik, most szinte bevackolja magát karjaim közé. Én ölelem, és csak az vezérli minden tettemet, hogy megnyugodjon. Érzem ahogy egyre nehezebb, ami tudtomra adja, el bóbiskolt karjaim között. Nem bánom, hiszen ha el tudott aludni, az a fáradtságot, de a megnyugvást is jelentheti egyaránt.