A szívem vére (Átírás alatt)

Második vércsepp

A kisfiú vékony volt, mint a nádszál, de már így gyernekként is meglátszottak a finom vonásai és törékeny alkata. Félt és remegett. Még akkor is, mikor a sámán asszony kedvesen rá mosolygott. A nő az arcára tette a kezeit és mély meditációba merült. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte őket, majd alig pár percnyi mély transz után, a sámán asszony úgy hátraesett, hogy két férfi azonnal odasietett felsegíteni őt. A nő rémülten bámulta a plafont. Látott valamit, egy darabot a jövőből.
– Túl gyengék vagyunk már. Az emberek pedig egyre többen vannak. Szükségünk van egy uralkodóra, aki egy erős néppé kovácsol minket, de közületek senki sem lesz már király. Pontosan 10 év múlva, ugyanezen a napon fiaitok megmérkőznek a trónért, a győztes lesz a király, és ez az omega fiú lesz a párja. – mutatott remegő kézzel a kisfiúra, aki még mindig egész testében remegett.
– Hallod, cimbora? Lehet, hogy te nyered el a trónt és vele az omega fiút! – suttogta barátom. A  vámpírok közt természetes, ha valaki vele azonos neműbe szerelmes. Én már régóta tudom, hogy nem a nők bolondítanak meg. A szüleim is tudják ezt, és elfogadják. Ez az omega fiú pedig egyszerűen csodaszép, legalább is szerintem.
– Mi a neved omega? — kérdezte tőle az egyik fejedelem. A kisfiú az ujjait tördelte idegességében, de nem válaszolt.
– Gondolom nincs neki! — adta meg a választ apám, mire a kisfiú csak bólintott.
– Akkor hát...Legyél Vlad. Hamár egy vezető párja leszel, hát neved is jelentse azt. — mondta a sámán asszony.
A fejedelmek megeggyeztek, hogy holnaptól a sámán asszony gondoskodik a kisfiúról. Tíz év múlva pedig visszahozza a városba, ahol a fejedelmek fiai megküzdenek a trónért és a kezéért.
Este egyedül szaladtam ki az udvarra. A vámpírokat nem öli meg a napfény, mint azt ahogy sokan hallják, csak rendkívül irritáló számukra. Ezért a városunkat egy erős napvédő varázslat veszi körbe. Olyan, mint egy hatalmas napellenző burok.
Kiszaladtam, hogy megnézzem a naplementét, de odakint nem voltam egyedül. A kis omega ült a cseresznyefa aljában. Lassan odamentem hozzá. Először megrezzent, amikor meglátott, de amint realizálta, hogy nem vagyok sokkal idősebb, mint ő, megnyugodott.
— Szia, Igor vagyok, alfa. — ültem le mellé.
– Vlad... Omega... — motyogta halkan. Elmosolyodtam.
– Nem kell félned tőlem! — mondtam neki, de továbbra is a földet nézte. Felálltam és az éppen virágzó cseresznyefáról letörtem egy kisebb gallyat, amit neki nyújtottam. Szörnyülködve nézte végig a tettemet.
— Miért törted le?
– Neked szedtem! – mondtam, de ő kikapta a kezemből, és az övével visszakötötte a törött gallyat.
— Nem ártott neked a fa! Olyan ez mintha az én karomat törnéd el. Az nem lenne olyan jó. Tudom, hogy csak kedveskedni akartál, de nekem ez fájt! Nagyon szeretem a növényeket! — mondta. Mélyen érintett amit mondott. Igaza volt. Én is rákötöttem a fekete övemet a fára. Az ő ruhája viszont, egy kis fehér tógából és köpenyből állt. Az öv nélkül olyan volt mintha női ruha lenne rajta. Nevetve vettem le a hosszú láncot, ami a nyakamban volt, és a dereka köré tekertem.
— Nagyon lóg a ruhád! — mondtam nevetve. Végre ő is mosolygott kicsit.
— Vladimir! Nem szeretem, ha elcsatangolsz! – hallottuk meg a sámán asszony hangját. Ezek szerint mennie kellett.
– Tíz év múlva én is küzdeni fogok érted! Mindent megteszek, hogy az én párom legyél.
— Remélem, Igor. Remélem. – mondta majd elindult. Tudtam, hogy most jó hosszú ideig nem fogom látni, de várom a napot, mikor visszatér.
*Visszaemlékezés vége*