A szívem vére (Átírás alatt)

Tizenhetedik vércsepp

Vladimir pov.
Stefan elment, nekem meg egyre nagyobb fájdalom nyilalt az alhasamba. Kezdem már elveszteni az eszméletemet mikor hirtelen egy ismerős illat csapja meg az orromat.
— Igor...— suttogtam.

Igor pov.
– Igor... – néz fel rám homályos tekintettel. Fájdalmasan sír, és én nem tudok enyhíteni a fájdalmán. Ha tehetném átszívnám minden apró fájdalmát, hogy én szenvedjek helyette. Fehér ruháját most feketére festi a vér és már mozdulni sem tud. Egy farkas lány volt csak velünk.
— Tűnj innen! – kiabáltam rá.
– Igor, ne...Ő a... Barátom... — sírta a kedvesem. A lány széthajtotta a ruháját és hallgatni kezdte a hasát. Azt kérte, hogy tartsam Vladimirt addig. Aggódva kapta fel a fejét.
– A baba már megfordult, de nem tud természetes úton megszületni, lehet, hogy már elkezdett haldokolni. — mondta felnézve.
— Nem! Vegyétek ki, most! – üvöltötte Vladimir rémülten, de ezt nem engedtem. Ha most felvágjuk őt mint egy lovat, akkor belehal a vérveszteségbe.
– Szó sem lehet róla! Nem foglak elveszíteni! — fogtam meg a könnyes arcát, de megrázta a fejét.
– Ne! Kérlek! A babát mentsd meg! Hagyj engem! A baba a fontosabb! — zokogta, mire én folyamatosan ráztam a fejem és már nekem is folytak a könnyeim.
— Nem, nem, nem, nem! Nem veszíthetlek el! Hát nem érted? Nem tudok élni nélküled! Szeretlek! — zokogtam. Hirtelen megéreztem a tenyerét az arcomon. Fájdalmasan, mégis mindenttudóan mosolygott rám.
– Itt lesz ő helyettem! Vigyázz rá és szeresd! Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rá!
– Vladimir...
– Ígérd meg! — suttogta sírva. Hiába minden, ha most hagyom, hogy meghaljon a gyermekünk akkor lelkileg veszítem őt el, viszont ha megszületik végleg elveszítem őt. Hirtelen újra felordított és a vérfolt ismét nőtt.
– Igor! A baba! Nincs már idő! - kiált rám a lány. A tekintetem közte és Vladimir közt cikázik. Nem tudok dönteni. Mielőtt azonban válaszolhatnék Vladimir megelőz.
— Shamina! Mentsétek a babát! Könyörgöm! – kiáltja. Shamina kérdően rám néz, mire hezitálva bólintok. A lány erre előkap egy vékony kis kést és int, hogy fogjam le Vladimirt. Ezt meg is teszem, majd látom ahogy a kis kést finoman a szerelmem hófehér bőre alá hejezi és vízszintesen végbevisz egy vágást. Vladimir eközben ordít, sír, olyan erősen markolja a kezemet, hogy a körme már rég a húsomba vájódott. Mind a kettőnknek fáj, de tudom, hogy neki sokkal jobban, mint nekem. Később érzem ahogy a szorítás gyengül majd már csak én tartom a kezét. A feje a mellkasomra esik és kómásan, ernyedt testtel fekszik a karomban. Már épp elkezdeném ébresztgetni mikor egy vékony, sírós hang üti meg a fülemet és ezzel együtt az ő szeme is kipattan.