A szívem vére (Átírás alatt)

Tizenötödik vércsepp

Öleltem, mint a legdrágább kincset. Újra érzem az illatát, hallom a hangját és ez nekem mindennél jobban hiányzott.
— Vladimir! — hallatszik a dombok felől egy férfi hangja.
– Jaj, ne! Ez ő! Igor el kell menned, nem maradhatsz itt! — hirtelen eltolt magától, így kérdően néztem rá.
— Nem maradhatok? Soha többé nem hagylak magadra! — mondtam komolyan. Most találtam meg, nem fogom csak úgy itt hagyni. — Ki ez?
— A neve Stefan! Ő küldte rám az átkot! — morogta.
— Micsoda? Miért? — kérdeztem dühösen.
– Mert azt akarja, hogy hozzá menjek! El akar venni, hogy az ő párja legyek! — mondta. Ez felháborító! Az én páromat akarja a nyomorult? Hát majd csak a holttestemen át!
— Had jöjjön! Lekeverek neki egyet!
– Ne! Túl nagy a hatalma, nem bírsz vele! Most menj el! — könyörgött a karomat fogva. A szemeiben őszinte félelmet láttam. Ha most elmegyek lehet, hogy utoljára látom.
– Vladimir! — hallatszik már kicsit közelebbről. A szerelmem elkezd tolni, ki a völgyből.
— Menj már! Könyörgöm! — sírta. Tudtam, hogy mennem kell, de nem akartam itt hagyni. Mégis meg kell tennem, hogy megnyugodjon. Addig kitalálok valami tervet.
— Visszajövök érted. — suttogtam egy csók kiséretében.
– Tudom, menj! — mondta és a nyakamba akasztotta azt a bizonyos aranyláncot. Egy utolsó pillantást vetve rá, átléptem a falat.

Vladimir pov.
Elment...Ismét elment, de nem volt más választása. Ha itt marad Stefan biztosan megöli.
— Vladimir! — jelenik meg az emlegetett szamár. — Nem hallottad, hogy hívlak? — lép hozzám.
— Nem, ne haragudj! — hajtom le a fejem, hogy ne vegye észre a hazudok.
— Ugyan, sosem haragszom rád! — simítja kezét az arcomra, mint mindíg. Én pedig szokás szerint elrántom a fejemet, mire hangosan morog.
— Kezdesz kihozni a sodromból! — ragadta meg a karomat. Elvonszolt a tóig és ott leültetett egy fa aljába.
— Miért nem látod be, hogy sosem leszek a tiéd? Már van férjem! — kiáltok rá, de ő csak néz maga elé.
— Tudod, ezt még nem meséltem neked, de láttalak már korábban. — mondta, mire én értetleül ránéztem. Ezt eddig tényleg nem mondta.
– Fiatal voltam. Kimentem vadászni mikor megláttam egy vámpír hintót. Az ablakban láttam egy idős sámán asszonyt és ott megláttalak téged. És akkor, úgy éreztem, hogy te vagy a leggyönyörűbb teremtmény az egész földön. Tudtam, hogy nem foglak elfelejteni, tudtam, hogy akarlak, tudtam, hogy beléd szerettem. Haza mentem és elmondtam mindent apámnak, de kinevetett. Azt mondta, hogy te a vámpírok jövőbeli királyának vagy az eljegyzett jutalma és, hogy felejtselek el. Hát, ez nem ment. Akkor éjjel megfogadtam, hogy megszerezlek téged, bármi áron. — mesélte, és még a vállát is megvonta. Mintha csak azt mondta volna, hogy fúj a szél. Lefagyva hallgattam a történetet. De nem hatott meg. Nem akartam a párja lenni. A nagy gondolkodásból a kisbabám rúgása ébresztett fel. Megint iszonyatosan fájt. Zihálva fogtam a hasamat. Ő pedig csak mosolyogva állt felettem.
— Megint fáj?
— Pofa be! – kiabáltam rá.
– Ugyan, Vladimir! Már biztosan rájöttél. Az omegák, igen, képesek gyermeket szülni, de csak a saját életük árán, ugyanis nincs elég erejük, hogy megszüljék a babát. — nevetett, mire én elsírtam magam. Igen, tudtam, hogy ez az igazság, de próbáltam csak egy legenda ként gondolni rá.
– Ha eljön az idő, a drága párodnak választania kell! Vagy te, vagy a baba! — nevetett és elém dobta Igor íjját. Tehát tudja, hogy itt járt. Mindennek vége.