A szívem vére (Átírás alatt)

Tizenkettedik vércsepp

Igor pov.
Madj kirobbantam a dühtől. Eltelt öt hónap, és még mindig nem találtam semmit se! Apám temetése óta csak arra koncentrálok, hogy megtaláljam a szerelmemet. De már csak én maradtam az egyetlen, aki úgy vélte, hogy Vladimir még él. Már mindenki feladta, de én nem! Érzem, a lelkem mélyén tudom, hogy él, és meg fogom találni! Kerül amibe kerül! Minden nap edzettem kicsit, hogy a bennem levő feszültséget kiadjam. Közben kerestem az erdőben, a hegyekben, beszéltem az emberekkel is, de ők azt mondták, hogy már egy éve nem láttak farkast. Reménytelennek tűnt a helyzet, és már az időm is fogyott. A gyermekemnek elvileg egy hónapon belül meg kell születnie, hacsak nem történt valami. Azt nem élném túl.
Gyakorolnom kellett. Nem hanyagoltam el az íjjat és a kardot se.
– Pajtás, szerintem ez már sok! Pihenj egy kicsit! — szólt rám Ronan, hisz' már vagy két órája csak lövöldözök.
– Gyakorolnom kell! Muszáj lesz készen állnom, ha meg akarom találni Vladimirt!
– Honnan veszed, hogy Vladimir még él? — kérdezte miközben letette a saját íjját. Így én is letettem az enyémet.
– Ahol a farkasok rejtőznek, ott van Vladimir is.
— Pajtás! Értékelem a szerelmet, de lásd már be! Vladimir nem jön vissza! Ezt már mindenki tudja! —  idegesen megragadtam a ruháját és morogva magamhoz rántottam.
– Akkor mindenki téved!  Vladimir igenis él és én megtalálom! Megfogom találni! – ordítottam, majd elengedtem. Félve bólogatott. Nem akartam őt megbántani, de hallani sem bírom a gondolatot, hogy a szerelmem nem jön vissza. Annyira hiányzik. Néha a ruháit szorongatva aludtam el, már ha sikerült elaludnom. Hiányzott a csillogó szeme, a nevető tekintete és a mézédes ajka, de legfőképp a nevetése hiányzott. A nevetése és a mosolya mindig feldobta a napomat. Ő életem fénye és ha valami történik vele vagy a benne növekvő gyermekemmel én nem élem túl.

Immár harmadjára lovagoltunk ki a hegyoldalhoz. Ronan egy szót se szólt egész út alatt, ami tőle a legfurcsább. Be kellett látnom, hogy én is megsértődnék, ha valaki így rám kiabálna.
— Hé! Ne haragudj a kertben történtekért! Csak nagyon ideges vagyok. — néztem rá sóhajtva, mire ő egy percig még mérgesen bámult, de utána szélesen elmosolyodott.
– Nincs harag! Én nem tudom, hogy milyen a szerelem, szóval nem tudlak megérteni. — sóhajtotta. Igen, ő még egyszer se volt szerelmes.
— Ez nem pusztán szerelem! Kívánom, hogy egyszer élj át ilyet! Ő a párom, a másik felem. Már nem tudnék nélküle létezni. Ráadásul tudod, hogy gyermeket várt mikor eltűnt! — mondtam miközben a hajamba túrtam.
Talán két óráig jártuk a hegyeket, amikor alkonyodni kezdett. Elindultunk visszafelé, de hirtelen Ronan lova megcsúszott és elkezdtek csúszni lefelé a hegyen.
— Igor! – kiabálta kétségbeesetten. Leugorva a lovamról néztem le, szerencsére nem lett semmi baja. Hálistennek.
– Kerüld meg a dombot! A túloldalon találkozunk! — kiáltottam le neki, mire intett, hogy értette. Elindultam én is a hegyoldalon, mire a lenyúgvó nap fényében valami mozgást véltem felfedezni. Felpillantottam a fák közé és ott olyasmit láttam amire nem számítottam. Egy hófehér bundájú farkast láttam a fák között. Egyből előkaptam az ijjamat.
– Na, gyere csak közelebb pajtikám! Gyere, gyere csak! – suttogtam bosszúszomjas tekintettel.