Függőség /Kim Namjoon ff./

14.rész

A szavak nehezen jöttek, de valamit muszáj volt kinyögnöm.
-Nos én...én is így érzek Namjoon. Ezért sem vagyok meg annyira Yunseoval. De szerintem akkor ezt tisztáznunk kéne...- haraptam be a szám szélét zavaromban. A közelében mindig így érzem magam. A pillangók a hasamban, a meleg érzés a mellkasomban, és a kipirult arcom. Szemeimben a remény csillogott, várva Namjoon válaszát.
-Megígérem, ahogy egyszer már tettem, hogy nem engedem hogy közénk álljanak!- mutatta fel kisujját. Erre csak egy hamiskás mosolyra húztam a szám, mivel ez egy nagyon kedves és szép gesztus, de én valahogy mégsem erre vártam. Azt hittem, hogy most szintet lép a kapcsolatunk, de mintha csak helyben topognánk.
-Én is megígérem, hogy megvédem a kapcsolatunkat.- kulcsoltam össze kisujjainkat. Örülök, hogy meg tudtuk beszélni, és ezzel is erősödött a barátságunk. De lehet hogy én nem a barátságunkat akartam volna erősíteni. Mindenesetre, ez is kellőképpen boldoggá tesz. A délután folyamán még pár dolgot átbeszéltünk, de nem zajlott le semmi érdekfeszítő. Nagyon jól éreztem vele magam, a közelsége feltölt energiával, boldogsággal és élettel. Namjoon felajánlotta, hogy haza kísér, így együtt elindultunk haza.

Útközben nagyon remegtek a lábaim, amikor vele vagyok, mindig ez történik. Nekem egy társban nagyon fontos, hogy biztonságban érezzem mellette magam. Namjoon, bár néha indulatos, de mégis biztonságot ad, és mellette kizárom minden problémámat, és még magamról is hajlandó vagyok megfeledkezni.

-Nam?-törtem meg a kínos csendet. Csak a lépteinket lehetett hallani, így felszólításom szinte visszhangzott a csendben.
-Igen, Minnie?- fordult felém meglepetten. Inkább egy kis ijedtségett láttam az arcán, bár semmi olyat nem szerettem volna tőle kérdezni, ami miatt félnie kellene.
-Te mindig mellettem leszel, ugye?- néztem szemeibe.

Fátyolos tekintetünk találkozására, ajkai kissé elnyiltak egymástól, tekintete pedig az én két szemem között cikázott. Pár másodperc csodálás után, elmosolyodott, majd válaszra nyitotta gyönyörű, telt ajkait.
-Kérlek ne kérdezz ilyet többször.- hajtotta le fejét.- Addig maradok veled, ameddig szeretnéd.- komolyodott el újra.- De ha nem szeretnéd, csak szólj!- húzta száját.
-Arra várhatsz.-nevettem ki. Mellettem sétálónak erre a megszólalásomra csillogó szemei rám pillantottak, majd ő lassított és megállt.

Miest észre vettem, hogy már nem halad velem együtt, én is megálltam, és vele szembe fordultam. Csak állt ott, és szemezett velem. Hiretelen felindulásból, arcomat két keze közé vette, és hüvelykujjával simogatta az arcomat. Arcom egyre melegebb lett finom érintéseitől, és éreztem ahogy jéghideg ujjai is átveszik az arcom hőjét. Órákig tudnék itt állni vele. Tekintete a szemeim, és az ajkaim között vándorolt. A délutáni napfénynek háttal állt, ezzel kitakarva azt, így nem sütött bele íriszeimbe. A teste sötétebb volt a hátulról érkező fény miatt, de így is tisztán láttam minden apró részletét. A formás lábait, vékony felsőtestét, enyhén verejtékes homlokát, sima barnásabb árnyalatú bőrét, kis kerek orrát és azokat a gyönyörű, telt, rózsaszín, kiszáradt párnákat orra alatt.

Barátom megrázta a fejét, mint aki éppem egy álomból rázódik vissza a valóságba, majd egy halk sóhajt enged ki. Elindul, mire az én lábaim is megmozdultak, és újra mellette sétáltam. Számomra már egyértelműek a saját érzéseim, de az ő viselkedését nem tudom hová tenni. Lehet, nem is kell még megértenem. Azt szeretném, hogy ő adja a tudtomra hogy mit miért csinál.

Hamarosan megérkeztünk a házamhoz, útközben keveset beszélgettünk. Az arcán viszont apró mosoly jelent meg, nem értettem miért.
-Nagyon jól éreztem magam, köszönöm hogy elmondtad hogy mit gondolsz.- mondtam, miközben az zárba csúsztattam a kulcsot, ezzel kinyitva az ajtót.
-Ugyan. Én köszönöm, hogy veled lehettem most délután.- tett egy lépést közelebb felém, majd széttárta karjait.

Én az ajtóból visszafordulva csak leeresztettem magam mellé a kezemet, és küldtem felé egy "komolyan?" pillantást. Erre csak saját maga felé legyintett, hogy igazán megölelhetném. Én nagy szemforgatások közepette, indultam meg felé, mire ő keresztbe tette maga előtt kezeit, és visszavonta az ölelést.
-Most szórakozol?-nevettem majd karjait félretolva, megöleltem, majd meg is löktem, hogy mostmár akkor igazán mehet.

Egyre furábban viselkedik, ami belőlem még furább reakciókat vált ki. Csak tudnám, hogy viszonozza az érzéseimet...
Beérve, és magamra csukva az ajtót, gondoltam ráirok Yoongira ha már le kellett mondanom a mai találkánkat. Egyből visszaírt, és tudatta velem, hogy minden rendben, de még mindig nem sötétedett be. Ezzel arra utalt, hogy még akár beleférne egy próba. Ki tudna neki nemet mondani?

-Okés, 10 perc múlva ott!- pötyögtem be neki, majd indulásra készen, vissza is zártam az ajtót. Jó érzés tudni, hogy Yoongi ilyen későn is képes velem találkozni. Sietve, de megérkeztem a terem ablakához, ahonnan már az a csodálatos dal szólt. Ezek szerint ő már hamarabb ideért.

Sziasztok🥺
Nos, elég nehezen született meg ez a rész, és ne haragudjatok, hogy megvárattalak benneteket, csak kellett egy kis ihlet....
Fontosnak érzem, hogy leírjam még, hogy elég éles fordulatot vett most a történet, és szeretnélek megkérni titeket, hogy jelezzétek nekem, hogy tetszik-e így, vagy nem illik bele a történetbe.
Köszönöm szépen hogy követitek a "munkámat", nagyon sokat jelent nekem. Sokat segitetek❤️
Kellemes olvasást, igyekezek a következő résszel^^
Tanácsokat, észrevételeket, kritikákat mindig elfogadok^^