Függőség /Kim Namjoon ff./

4.rész

Jó érzés volt megnyílni Namjoonnak. Szorosabb lett a kapcsolatunk,aminek nagyon örülök. Az első óra felében az átlagosnál is jobban unatkoztam. Padtársamtól egy kis sárga cédulát kaptam, természetesen összegyűrve. Ránéztem a levél feladójára, aki bólintva jelezte hogy nézzem csak meg. Lassan, és lehetőleg észrevétlenül próbáltam elolvasni az üzenetet, amiben ez állt: "Óra után a folyosó végén. Namie"
Ránéztem a Namra aki egy mosollyal ajándékozott meg. Nem értettem, hogy ezért miért kellett ilyen titokzatosan levelet kapnom, de elkezdett érdekelni ez a kis műsora. Kiváncsi lettem. A szokásos padfirkálgatást végeztem és csak ezen agyaltam amikor megszólalt a csengő. Megindultam az említett hely felé, mire Namjoon is felállt a székéről, és utánam jött. Majdnem egyszerre értünk oda. Amikor megérkezett, velem szemben állt és feszengve nézelődött körbe.
-Szia-köszönt, mintha ma még nem találkoztunk volna. Észlelte ezt a kis megbotlását, ezért gyorsan folytatta mondanivalóját-nos...reggel ugye beszélgettünk és már nincsenek egymás előtt titkaink...- szólalt meg akadozva.
-Igen, mire célzol?-érdeklődtem már félve. Nem rég ismertem meg, de valahogy éreztem hogy komoly dologról lesz szó. Hangja elvékonyodott, köhintett egyet majd belevágott.
-Nos van egy lány aki tetszik nekem...-kezdett el billegni.-és nem tudom hogy bejövök-e neki.-Túrt bele a hajába.Egy kicsit hirtelen ért ez az egész, nem is tudtam hogy ismeri a diákokat.
-Öhm...és hogy hívják?-érdeklődtem egy hamis mosollyal az arcomon. Talán valahol nagyon mélyen azt vártam hogy az én nevemet mondja. Olyan mintha az első találkozásunk óta lenne valami kapcsolat köztünk. Valahogy érzem hogy nekümk van közös jövőnk.
-Yunseo a neve, tudod ugyanabba az angol csoportban vagytok. Tegnap miután hazamentem, bejelölt facebookon, ahogy sokan mások is. Rámírt, és elkezdtünk beszélgetni és hát....megtetszett nekem.- kémlelte a földet barna szempárjával. Én hirtelen nem tudtam megszólalni, de a testem is elgyengült. Van az a rossz tulajodnságom, hogy én szeretnék lenni az egyetlen egy szamomra fontos embernek, ebben az esetben Namjoonnak. Még akkor is ha csak barátként, de nem szeretném hogy más is úgy ismerje majd, mint én szeretném.
-Ohh, tudom már. Igazából nem beszéltem még vele soha...
-Ahogy senki mással sem-fejezte be a mondatomat egy kaján mosollyal bezárva.
-Héé, meggondolhatom hogy segítsek-e neked! Egyébként....majd megpróbálom megkérdezni.
-Köszönööm -ölelt meg. Olyan szorosan magához szorított, órákig ott tudtam volna maradni karjai ölelésében.- mi lenne velem nélküled- Sóhajtott, miközben elengedett. Becsengetés után a teremben vártuk a tanárt, majd ez ismétlődött egészen a nap végéig. Ma is Nam társaságában mentem haza, amit úgy érzem hamar megtudok szokni. Megvártam ameddig elindul haza, és már biztosan nem lát, majd lepakoltam a cuccomat, bezártam az ajtót és visszamentem a suliba próbálni. Persze maradhattam volna ott is, de akkor nem tudok Joonieval sétálni. Bár nyílván próbálok segíteni Namjoonnak, tudja hogy nem barátkozok nagyon másokkal, és beszélni sem szeretek újakkal. Persze, nagyon jól esik hogy megbízik bennem, de nem tartom még annyira szorosnak a kapcsolatunkat, hogy egy ilyen kéréssel forduljon hozzám. Odaértem az épülethez, ahol szokásosan már zárva voltak az ajtók. Ez engem természetesen nem tart vissza, mivel rendszeresen "török be" ide. Nem szép dolog, de az egyik ablakot a teremben mindig nyitva hagyom, és sosem ellenőrzik le. Persze miután távozom, bezárom az ablakot. Megkapaszkodtam a párkányon, és felhúztam magam, olyan magasságba hogy a lábamat is fel tudjam tenni. Lassan, de biztosan már vent voltam a második otthonomban. A számomra legkényelmesebb helyen, a zongorával szemben viszont nem volt üres a szék. Egy fekete hajú fiú ült kifejezőeszközöm karjaiban. Annyira belemerültem az észrevétlen beszökésben, hogy elengedtem füleim mellett a zenét melyet csinált. Miután már ott áltam az ablakban, és a fiút is észrevettem, meghallottam a zenét is. Játékából egyszerre hallani szomorúságot, fájdalmat, düht és haragot. Ehhez kifejezetten jó a hallásom, de nem tudtam felismerni a darabot. A fiú csukott szemmel és résre nyitott szájjal játszott. Azonosult a zongorával, minden érzését átadta neki. Mintha két legjobb barát közötti párbeszéd lenne. Megvártam amíg befejezi a darabot, amit egyébként egyáltalán nem bántam. Egy fekete pulcsi takarta felsőtestét,fekete farmerrel és lábán egy fekete tornacipő volt. Az utolsó hangokat csalódottan szólaltatta meg a billentyűkkel. Egy mély sóhaj keretében kinyitotta a szemeit, kicsit meglepetten nézett rám, majd arca elpirosodott.
-Szia....öhm....jól játszol.-vakartam meg a tarkómat. Teljesen értelmetlenül beszélek.
-Szia. Köszönöm.- zárta le, és kezdte el igazgatni a kottáit.
-Egyébként, mi a neved?- kérdeztem, hiszen már hallottam a játékát, de a nevét nem tudom. Valahogy nekem a játékát hallani, sokkal személyesebb.
-Yoongi vagyok. Megkérdezném hogy téged hogy hívnak, de úgyis elmondod szóval, rajta. Mi a neved?- váltott át hirtelen egy komolyabb arckifejezésbe.
-M-minseo vagyok. Te jelentkezel a zongora versenyre?- érdeklődtem félve, hiszen olyan mintha percenként más ember lenne. -úgy értem, nagyon jól bánsz a hangszerrel, biztos nagy esélyed lenne...
-Nem..a versenyzés nem az én műfajom.- helyezett arcára egy zavart mosolyt. Első komoly érzelem amit az arcáról olvastam le, és nem a hangszerből hallottam.-Te mész, szóval most azt várod hogy ideengedjelek, és gyakorolhass.- jelentette ki, miközben helyéről felállva ült le a zongora melletti másik székre. Mindent tud...- Nem haragszol ha itt maradnék?
-Dehogy, maradj nyugodtan.-mosolyogtam. Leültem a zongora elé, és megmutattam Yoonginak a darabot.
Másnap reggel felketem, és hirtelen nem is tudtam hogy merre vagyok fejjel. Ránéztem az órára, és már 7 óra van. Elég sokáig próbálhattam Yoongival. Villámgyorsasággal pattantam ki az ágyamból. Gyorsan elkezdtem készülődni és valamilyen csoda folytán 7:10kor kiestem az ajtón és Namjoon zsebbre dugott kézzel várt. Annyira imádom a stílust amit képvisel. Egy fekete-piros vans cipő, kockás zoknival takarva a bokáját, egy fekete farmer, mely oldaláról egy kis lánc lógott. Ehhez egy piros mintás pólótt vett fel, amit természetesn a nadrágjába betűrve hord. Rámnézett, arcára kiült az az aranyos mosolya, ami az elejétől kezdve hatással volt rám.