down in the other side

egy - cella

Fel kell kelned.

Nem kelek. Olyan jó itt.

Muszáj felkelned, Alpha.

Ha felkelek, akkor fáj.

Kelj fel.

Kelj fel.

KELJ FEL!

Lassan szivárognak be a zajok az elmémbe. Mintha Lenny-t hallanám.

Sötét van. Mikor sokadjára sem szokik hozzá a szemem a fényviszonyokhoz, rájövök, hogy nem velem van a gond.

Érzékelni kezdem a fájdalmat is.

Először a tompa lüktetést a halántékomon.

Majd a kibírhatatlan, mindent felemésztő fájdalmat a jobb oldali bordáim alatt. Nem tudom, merről jön - elölről, oldalról vagy hátulról - inkább egyszerre mindenhonnan.

- Alpha... - nyöszörgi valaki. Többször is.

- Lenny? - suttogom, de a hangom nem több egy rekedt fuldoklásnál.

- Elvitte őket. Mindet elvitte - sír a lány, akit Lenny-nek képzelek, de biztosra nem mehetek, hiszen nem látok semmit.

Egy pillanatra abbahagyja a szipogást, én megmozdítom a karomat. A földön fekszem, ami hideg és nyirkos és büdös és sikamlós.

A jobb vesém pedig mintha szét akarna robbanni.

- Mi történt? - hörgök, mire a Lenny-nek vélt lány lepisszeg.

- Cssh! Hallgass már el! Jön! Hallom a lépteit! - visítja hangtalanul.

- De ki jö... - kezdeném, mikor kattan egy zár valahol, s amint feltárul egy ajtó valahol nem messze tőlem, halovány fény szűrődik be kintről.

A lány sikít egyet, és hátrahúzódik valamelyik sarokba. Én csak zsibbadtan fekszem továbbra is, eltompult érzékeim hiába próbálnak menekülésre bírni.

Nem megy.

Nem megy.

Az oldalam...

Egy férfi lép be, magas, szálkás, de az árnyékokba veszik, még a kis lámpafény sem ad keretet a külsejének. Innen lentről nézve hatalmasnak tűnik.

Felkapja a Lenny hasonmást - mi van, ha tényleg Lenny az?, - aki visít, mint a vágásra szánt disznó.

Megfájdul a fejem tőle.

A férfi egy szót sem szól, csak beleszúr valamit a lány nyakába, aki elhalkul és elernyed. Azután felkapja őt és angolosan távozik.

Az ajtó dörömbölve csapódik be utánuk, magamra hagyva a nyomorommal.