down in the other side

öt - heg

Másnap szintén töröm a fejem, mit főzhetnék nulla tudással és hozzáértéssel, ha már ez a seggfej nem lát el engem főtt étellel.

George Michael szól, mialatt felforralok egy konzerv levest és egy tészta csomagolásán lévő útmutató alapján tésztát főzök.

Az alja odaragad a lábasba, és a víz leöntése közben a fele a mosogatóban végzi, de... van tésztánk.

Találok egy aszaltszilvás üveges szószt, és gondolatban megveregetem magam, mivel úgy álltam neki a tésztának, hogy fogalmam sem volt, mit teszek majd rá.

Jonathan akkor lép be az ajtón, mikor George a legmagasabb "ye-ye-ye"-t tartja ki - velem szinkronban.

Egy pillanatig döbbenten áll az ajtóban, szemrevételez, majd a gramofont is, amit elfelejtettem eltenni - fogalmam sem volt, mikor jön haza -, és szótlanul visszafordul hozzám.

- Ne mondj semmit - húzom össze magam, és a lejátszóhoz sietek, gyorsan lekapva a tűt a lemezről. A beálló csönd ijesztő.

Meg is fogadom, hogy ezentúl nem zenélek ilyen sokáig.

Visszapakolok mindent a szekrénybe, és mikor felkelek, akkor látom, hogy Jonathan engem figyel. Most az egyik oszlopnak támaszkodik neki, ami a tetőt tartja.

- Főztél - jegyzi meg okosan.

- Nahát, hogy jöttél rá? - jegyzem meg szemtelenül.

Alpha, nyugi. Ne játssz a macska farkával!

Összeszűkülő szemek. Csak a szokásos.

- Ez most kivételesen mérgezett - sétálok el mellette, amikor megcsap egy erőteljes férfiparfüm fűszeres illata, és elvétem a lépést.

Uhh, baszki. Baszki baszki baszki.

Ijedten nézek rá, persze észrevette. Gyorsan az asztalhoz sietek.

- Nem muszáj enned. Ezek csak konzerv cuccok, mivel nincs telefonom, amiről recepteket tudnék kinézni - jegyzem meg leves kanalazás közben enyhe éllel a hangomban. - De ha eszel, akkor...

Vállat vonok, és behunyom a szemem.

- Édes Jézus...

Hallom a sóhaját, de akkor is végigmondom. Mikor végzek, kihúzta a székét az asztalfőn és óvatosan szed a levesből.

Milyen meghitt.

Csak én, a konzerv kaják és a fogvatartóm. Csupa idill. Csupa nyugalom.

- Na és - nyelek egyet. - Milyen napod volt? - nézek rá ártatlanul, remélve, hogy nem szedi le a fejemet a sok beszédért. De én megőrülök itthon a csendben, és ha már csak vele találkozhatok...

- Nem fogok neked a napomról beszélni - morogja.

Most én sóhajtok.

- Nekem jó, köszi a kérdést. Kicsit egyedül érzem magam, de nem olyan rossz. Szerintem a főzőtudományom is fejlődött, bár ezt két alkalom után nem tudom megállapítani - tolom odébb a leveses tányért, hogy tudjak szedni a tésztából. - Szerinted, ha jósnőhöz mennék, be kéne jelentkeznem hozzá előre, vagy tudná, hogy menni fogok? - nézek rá.

Jonathan pislog egyet, és mintha megrezdülne a szája sarka.

De csak mintha.

- Mindegy, majd megfejtem egyedül - vonok megint vállat. - És ha valaki öngyilkos lesz, akkor egyel több vagy kevesebb öngyilkos lesz? - folytatom hangosan az eszmecserémet önmagammal. - Jó kérdések, nem?

Jonathan a hajába túr.

- Tudod, amikor életben hagytalak, akkor nem is igazán gondoltam át, hogy mivel átkozom meg magam.

Csendben szürcsölgetem befelé a spagettit.

- Hmm.

Jonathan is eszik, kicsit lemaradva tőlem. De nem fintorog, mint a palacsintánál. Ez jó jel.

Mármint, miért is jó jel?

Ha eddig meg akart volna ölni, akkor megölhetett volna.

A spagetti-szürcsölés után felkelek, de összerándulok a hirtelen mozdulattól.

- Basszus, el is felejtettem, hogy hadirokkant vagyok - motyogom, inkább magamnak, ahogy a pulthoz csoszogok.

- Hadd nézzem a heget - lép mellém Jonathan.

Óvatosan felnézek rá, félve az érintésétől.

- Semmiség. Csak hirtelen ültem fel... - szabadkozom, de megrázza a fejét.

- Hadd nézzem!

Lassan felé fordulok, és felhúzom a rajtam lévő fekete pólóját a mellemig, amit elmondása szerint már többször is látott, és hidegen hagyta.

Megtapogatja a kötést, matat rajta, amit most különösen nehezen viselek.

- Szerintem rendben van - engedem vissza a pólót.

- Kicserélem a kötést - mondja, de elhúzódom tőle.

- Nem szeretném...

- Alpha!

A nevem úgy hangzik a térben, mint egy bombarobbanás. Ijedten kapom Jonathanra a tekintetem.

Még soha nem is hallottam a szájából. Nem is gondoltam, hogy megjegyezte. Hogy az, hogy bemutatkoztam neki, valóságos volt.

A tekintete kemény.

- Mit mondtam neked első nap a fürdőben?

- Hogy hidegen hagy a testem? - kockáztatom meg szándékosan a rossz választ.

És ő ezt tudja. Farkasszemet nézünk, majd a földre szegezem a pillantásomat.

Végtére is... ő az úr itt.

Az én uram.

- Az uram vagy, és... én... engedelmeskedem... neked - préselem ki lesütött szemmel.

- Így van. És most ülj le!

Kelletlenül így teszek. Hozza a szokásos felszerelését, és letérdel mellettem, hogy nekilásson a műveletnek.

Csendben dolgozik, én pedig össze vagyok zavarodva.

- Ha te vagy az úr, akkor miért csinálod ezt? Miért segítesz nekem? - kérdezem halkan, a spagettis edényre szegezve a pillantásomat. Ő közben leszedi az átázott kötést, és lekezeli a sebemet, amitől összerándul az arcom, és szisszegek. - Honnan tudsz ilyeneket? És... mi ez a seb?

Nem hagyja abba a munkát, úgy felel a bordáimnak.

- Azt hittem, már magadtól is rájöttél.

Fogalmam sincs, melyik kérdésemre válaszolt, de egyik sem fest túl vonzó kimeneteleket elém.

Nem szólok, és ő sem. Feljajdulok egy erősebb mozdulatánál, mire gyengédebben folytatja.

Nagy nehezen ráveszem magam, hogy hangosan is kimondjam a lehetetlent.

- Te... te voltál?

Körbetörli a sebet. - Igen.

Sípolva szívom be a levegőt.

- E...ladtad? - törik bele a nyelvem ebbe az egyszerű szóba.

Mondj nemet, mondj nemet...

Itt már abbahagyja a mozdulatot, de nem néz rám.

- Igen.

Belül kicsit összetörök.

Befejezi a sebem kezelését, de gyanítom, hogy szándékosan húzta el ennyire.

Felkelek. - Köszönöm. Holnap elmosogatok. De elfáradtam, úgyhogy, megyek és...

De már ott is hagytam. Ennyi elég volt a mából.

És mindenből.