down in the other side

tizenhárom - tejben, vajban

Ami még megdöbbentőbb a számomra annál, hogy Jonathan mennyire alaposan megtervez mindent, az az, hogy én mennyire nem vagyok tisztában az idő múlásával.

A gála napja szombat, ma pedig péntek van - szinte szégyen, de mióta nincs mobilom, minden megszűnt létezni számomra.

Csak nevetek azon, ha arra gondolok, hány értesítésem lesz, ha egyszer újra fellépek a közösségi médiába. Vajon hány kétszínű barátnőm kommentelget az Instagram képeim alá, hogy hiányzom nekik, hogy mindenki lássa, ők jó barátnői voltak az eltűnt Miss Alpha McAllisternek?

Valószínűleg olyan sztorik látnak rólam napvilágot, amikről könyvet lehetne írni, Hazugságok tárháza címmel. Vagy Alpha McAllister életrajza a Filton gimi elitje tollából.

Remek egy könyv lenne.

Visszatérve Jonathanre, azt hiszem, ha férjet keresnék, valami hasonlóban gondolkodnék, mint ő. Mármint, ha csak erről lenne szó, akkor.

Péntek este több óriási papírszatyorral meg két hatalmas ruhazsákkal tért haza.

Az egyik zsákban az új szmokingja volt.

A másikban pedig a világ leglélegzetelállítóbb ruhája. Annyira lenyűgöző volt, mikor Jonathan kérése ellenére titokban kicipzároztam a zsákot, hogy álltam ott percekig, míg Jonathan rajta nem kapott, hogy nem hallgattam rá.

Ez az a fajta ruha, amit nem bonthatsz ki addig, míg tényleg fel nem veszed, hogy ne is érje levegő addig, amíg nem akarod, hogy lássanak benne.

Viseltem már pár ilyet, mikor a szüleim gálákra rángattak.

De ez valami más. Ebből hiányzik anyám megfelelni akarása. Hiányzik az elvárás, hogy mit viselhet egy 18 éves lány.

Ellenben ott van benne Jonathan, és ettől százszorta értékesebbé és szebbé vált számomra.

A többi tasakban sminkek voltak a Sephorából, fodrászkellékek a hajamhoz - többek között hajsütővas is, cipők, illetve ami nem várt nemtetszést váltott ki belőlem: fehérneműk.

Kicsit zabos is voltam Jonathanre. Mármint, mostantól nincs okom meztelen flangálni a cuccai alatt. Nem gondoltam volna, hogy vágyom erre a fajta szabadságra, amit pont a fogságom alatt tudtam megtapasztalni.

Azért az is bolygatta a kerekeimet, hogy vajon hogyan tudott pontosan a méretemben venni nekem melltartót és tangát meg brazil bugyit, de inkább nem mentem bele mélyebben az összeesküvés elméleteim gyártásába.

Szombat reggel viszont izgatott görcs áll be a gyomromba, és pont ellenkezőleg viselkedem, mint alap izgatott állapotomban szoktam: alig beszélek.

És ez valahogy szemet szúr Jonathannek, aki meg nekem szúr szemet, ugyanis itthon van; holott csak este szoktam őt látni.

- Beteg vagy? - kérdezi, mikor szellemként elrepülök mellette, hogy megetessem Yurit.

- Vigyázz, mert kísérteni foglak - felelem nem túl erőteljesen.

Yuri viszont tényleg fura: nem eszik, és nem iszik, csak fekszik a házában. Ez kicsit aggaszt.

- Olyan kis penyhüdt - szólok Jonathannek.

- Valószínűleg a telihold miatt. Az állatok megérzik - feleli egy sült hús darabbal a szájában, amit tegnap készítettem, és így az egész inkább hasonlít a "falófinüleg a teliholmiat"-ra.

- Nem tanították meg neked, hogy nem beszélünk teli szájjal? - cukkolom.

- Tudod, mit? Megbocsátom ezt a beszólásodat, de csak azért, mert élőhalottként járkálsz a lakásomban - fonja karba a kezét maga előtt, egyik kezében még egy tányérral, ahogy az egyik oszlopnak támaszkodik.