down in the other side

tizenöt - mom's spaghetti

Nagyon furcsa lemenni a lépcsőn, amire nem is emlékszem, hiszen amikor Jonathanhez kerültem, eszméletlen voltam és valószínűleg ő cipelt fel magához.

Tényleg vagy négyet fordulunk, mire leérünk, és rájövök, hogy ahol Jonathan lakik, az egy elhagyott gyárépület csodálatosan átalakított legfelső emelete.

Lent limuzin vár minket, de én nem ezért torpanok meg a bejáratnál.

Nem, a limuzin cseppet sem izgat fel úgy, mint az átlagos lányokat. Nekünk is volt egy.

Hanem... a szabad levegő.

Eltelt majdnem egy hónap, mióta nem voltam kint. Nem mentem iskolába. Nem találkoztam senkivel Jonathanen kívül. És most... itt vagyok, egy utcán, ami amúgy eléggé kihalt, tuti külváros, de itt vagyok, és ha akarnék, elfuthatnék...

Jonathan a kocsiajtónál figyel, amit már kinyitott nekünk a sofőr.

Tudom, hogy a viselkedésem nem igazán felel meg a protokollnak, de széttárom a karjaimat és lassan megpördülök, amennyire a ruhám és a magassarkú engedi.

Friss levegő. Még ha kicsit hűvös is. De szabadon.

Imádok élni.

Lassan a limóhoz sétálok, majd ahogy egész életemben tanultam, kecsesen becsusszanok az ülésre. Semmi bénázás, semmi idióta kalimpálás.

Jonathan száll be mellém, aztán mindketten szótlanul bámulunk kifelé a hozzánk közel eső ablakon.

Persze aztán pont egyszerre kezdünk el beszélni.

- Tudod, mondhatnál... - kezdem.

- Ezt oda akartam... - kezdi ő.

Aztán tartunk egy kis szünetet, majd a pillantásom a kezében tartott dobozkára esik, és a szívem a torkomba szorul.

Tudom, hogy nem igazi, tudom, hogy csak játszásiból csináljuk, és tudom, hogy igazából nem is kellene végigcsinálnom. Elmenekülhetnék. Bármikor.

De belül ez akkor is egy olyan pillanat, amiről minden lány álmodozik. Egy fiú egy bársonydobozzal a kezében... Hát, ember legyen a talpán, akinek nem zsugorodik össze a gyomra öklömnyire.

- Szóval most kéred meg a kezem - harapom be az ajkamat. - Nincsenek elvárásaim, de legyen romantikus és remélem, van bekészítve pezsgő - fészkelődöm.

Jonathan egy pillanatig vizsgálja az arcomat, majd mintha kicsit zavarban lenne.

- Ha tudom, hogy ennyire beleéled magadat, akkor hozattam volna.

- Úgy jobban átélném a szerepemet, de mindegy - mondom, és nem tehetek róla, de tényleg csalódott vagyok kicsit.

Hát hová tűnt a romantika a Föld színéről?

- Ha kevesebb önbizalmam lenne, akkor egy ilyen után a gyűrűt sem merném megmutatni, de... Szerencsére ilyen ponton nincsen hiba - villant rám egy olyan mosolyt, amit nos... öhm... soha nem szokott? Vagy csak én nem láttam még? Mindenesetre elbűvölten bámulom a kis gödröcskét az állán, a felfelé kunkorodó ajkakat, és a... nos, a beképzelt és önelégült csillogást különös, zöld szemeiben.

- Csak ne bízd el magad - vágok rá egy fintort. - Ha nem tetszik, nem húzhatod fel az ujjamra.

- Kiesnél a szerepből, csak mert nem tetszik a kellék? Ebből sem lesz Oscar... - néz fel a kocsi plafonjára, majd mielőtt szólhatnék, kinyitja a bársonydobozt, én meg eltátom a számat.