Alvilág

9.rész

Három hónap telt el, mióta szétcsaptam Jiyong képén a poharat. Másnap az arcát sebek borították mindenhol. Talán kicsit sok volt, hogy egy üveget vágtam hozzá, de még mindig jobb, mint egy golyó a koponyájába. Azóta a nap óta nem beszélünk egymással, csak ha életbe vágóan fontos dologról van szó. Sőt, alig találkozunk egymással. Jiyong volt, hogy napokra, hetekre eltűnt. Néha azt sem tudtam, hogy él-e még, de őszintén, nem is bántam volna ha meghal. Nekem nem hiányzott volna. Most sem volt ez másképp, már vagy öt napja színét se láttam az ördög kölykének, pedig most egy nagyon fontos dologról kellene vele beszélnem. Ebben a hatalmas házban csak én és Iye vagyunk. Ő az egyetlen férfi akinek van modora és törődik is velem. A cicát az ölembe fogva simogattan a kanapén ülve, a TV-t bámultam de nem igazán fogtam fel mit is nézek, annyira elgondolkodtam. Iye hirtelen megmozdulása engem is megijesztett és azonnal vissza zökkentett a való életbe. A cicus kiugrott az ölemből és lassú, fölényes léptekkel a bejárat felé baktatott. Szóval haza jött Jiyong.

-Beszélnünk kell- léptem elé azonnal és mindenféle kertelés nélkül a lényegre tértem.

-Hallgatlak- bűzlött az alkoholtól és a cigi szagától. Ledobta ingjét a kanapé szélére és félmeztelenül levágódott rá.

-Apámék idejönnek- még szinte le sem ért a feje, úgy pattant fel, mint akit hajítanak.

-Mi? Mikor? Mégis mikor akartál szólni nekem erről?- jött közel hozzám, kérdéseivel bombázva.

-Jól hallottad. Két nap múlva. Hogy a francba szóljak hamarabb, mikor itthon sem vagy?- kérdeztem unott hangon tőle és nem törődve dühödt ábrázatával, csak ott hagytam.

Gondoltam ha már képes volt haza vergődni ilyen sok pia után, annyit teszek érte, hogy főzök neki teát. Jó erőset, hogy a vérét is mossa át a szemétnek. Jiyong idegesen járkált fel s alá, haját tépkedte, magában beszélt, vagy épp hisztérikusan nevetett. Mint egy őrült.

-Ülj már le, az ég áldjon meg!-szóltam rá. Megtorpant és rám nézett, tekintete zavart volt és izzott a dühtől.

-Meddig maradnak?- huppant le a székre. Elé toltam az elkészült teát, ez majd jót tesz az iszákos fajtájának.

-Egy hétig.-vontam vállat hanyagul.

-Mi?!- köpte ki az éppen szájába vett folyadékot.- Minek maradnak ezek ilyen sokáig?

-Ápolják a kapcsolatuk a két családdal- válaszoltam gúnyosan, szem forgatva. Mintha nem lenne egyértelmű a dolog. Tudja nagyon jól, hogy csak ezért jönnének ide, engem úgysem szeretnek, már túl is adtak rajtam ennek a parasztnak. Szóval más okuk nem lehet, csakis az üzlet.

-Huh oké nyugodjunk meg.-lélegzett mélyeket, szemeit lehunyva.

-Ki volt itt ideges?- húztam az agyát pimasz módon. Szemei villámokat szórtak, ahogy rám nézett.

-A közös hálóba kell átcuccolnunk. Legalább tíz mondatot kell váltsunk egymással naponta és ami a legfontosabb, azt kell mondanunk, hogy lefeküdtünk már.- bólintott határozottan magának megerősítés kép.

-Igazad van. Úgy kell látszania, mintha tényleg házasok lennénk. Azt nem muszáj megjátszani, hogy szeretjük is egymást, az anyáméknak úgysem számít.

-Az enyémeknek viszont igen. És ha apádék ellátogatnak hozzánk, ők is jönni fognak. Szóval ezt is el kell játszani. Muszáj lesz, különben az én nyakam elvágják téged meg újra házasítanak.

****

Ma érkeznek meg a szüleim, ezért gondoltuk, hogy akkor elővesszük a jobbik modorunk és a férfivel kimegyünk értük a reptérre. Már meg sem lepődtem amikor csak egy "Jó újra látni" üdvözlést kaptam tőlük, olyan száraz hangnemben és érzelem mentesen, mintha egy robot beszélt volna hozzám. Az úton végig csend uralkodott, nem kezdtünk el mesélni mi történt a másikkal ennyi idő után. Igazából mióta férjhez mentem és Szöulba költöztem, nem is beszéltem a szüleimmel. Tudtam, hogy nem hiányzom nekik és az is világos volt előttem, hogy soha nem fognak telefonon érdeklődni irántam, most sem miattam jöttek úgy igazán.
Udvariasan előre engedtük őket a ház bejáratánál, apa úgy lépett be az ajtón, mintha ez is csak az ő tulajdona lenne. Nem hiába ő a főnök az otthoniaknál. Kicsit izgultam, hogy mindent megfognak kritizálni és mindenben kivetni valót fognak találni. Mert ez a ház egyáltalán nem úgy nézett ki mint ami Kínában volt. Apámék háza hatalmas, talán túl nagy is, kevés a világos szín, a falak tele vannak aggatva különböző régi fegyverekkel és kardokkal, több helységben is italos szekrény van elhelyezve és korántsem illik rá az "otthonos" szó. Ellenben ez a ház negyed akkora, rengeteg világos szín van benne, a falak vagy üresek vagy néhány festmény díszíti, csak egyetlen italos szekkényünk van, az is elrejtve a kíváncsi szemek elől, és ez a ház inkább nevezhető otthonnak, mint a szüleimé. Láttam anya arcán, hogy neki nagyon is tetszik ez a hely, de ha apa nem bólint rá akkor nem fogja agyon dicsérni.

-Uram, körbe vezessem vagy először enni szeretne?- kérdezte Jiyong tisztelettudóan.

-Vezess körbe fiam, addig az asszonyok előkészítenek nekünk mindent- mondta reszelős hangján, majd el is indult felfedezni a házat.

Anyával a konyhába mentünk, megmutattam neki mi hol van és megkértem, hogy segítsen feltálalni az ebédet. Az ételt még azelőtt megfőztem, hogy elmentünk volna értük, így csak tálalni kellett a fogásokat.

-Milyen a házas élet?- kérdezte kíváncsian. Talán anya az egyetlen a családunkból aki néha életet visz a hangszínébe.

-Szar.- válaszoltam egykedvűen. Nem fogok hazudni, minek szépítsük amikor ez úgy szar ahogy van!- De ezt gondolhattad, hisz hozzá lettem kényszerítve! Utálom őt.- vontam vállat, miközben töltöttem anyának és magamnak egy pohár bort.

-Engem is hozzá kényszerítettek apádhoz- sóhajtott gondterhelten- Én sem szerettem őt, egy hidegvérű gyilkos, akinek nincsenek érzelmei. Hogyan is tudtam volna szeretni? De az idő múlásával beláttam, hogy velem egyáltalán nem bánik rosszul, a legdrágább kincsénél is jobban szeretett és még a széltől is óvott. Igen, apádnak vannak érzései, de nem mutatja ki őket. Soha nem is fogja. Ő már csak ilyen. Mégis akkor szerettem meg a legjobban mikor megkaptalak tőle. A legnagyobb ajándék voltál nekem. -fejezte be monológját egy halvány mosollyal.

-Én akkor sem fogom őt szeretni ha magát az amerikai elnököt adja nekem ajándékba! És hogy hagyjam gyereket csinálni? Nincs az az isten, hogy én tőle szüljek gyereket.- csaptam le idegesen a poharat a kezemből- És ne beszélj úgy mintha megtanítottatok volna bármilyen érzelem produkálására is! Egyikőtök sem tud szeretni, mert ez nem szeretet ami köztetek van, csupán kölcsönösen tisztelitek a másikat, de ennyi. Ne várd, hogy olyat tegyek amiről fogalmam sincs, hogyan kell!- mondtam elhalkulva. Keresztbe fontam karjaim és csendesen kilépkedtem a konyhából egyenesen az ebédlőbe.