távolság - changlix & chanlix

xviii.

Őt nézte. mint mindig, ha ideje volt – márpedig ő és a szabadidő egy fogalomba tartoztak. Felix ezúttal is szép volt, de hiszen Ő mindig az. éppen Jisung mellett ült az aula egyik fal mellé támasztott padján, és együtt nevettek valami baromságon, amelyet gyaníthatóan a haverja csinált. mindenki tudta, hogy meg akarja szerezni Lee Minhot, az iskola szépfiúját – igazából az sem hatotta meg túlzottan, hányszor járatja le magát. Changbin messze volt Tőlük, mégis eléggé közel ahhoz, hogy hallja a vörös hajú édes nevetését. maga elé meredt, görcsösen fixírozta a folyosó piszkos kövezetét, és csendesen hallgatta a lágy melódiát.

a szíve erősebbet ütött a mellkasa rejtekében – egyedül ő tudta, hova is húz leginkább. amíg Felix kacagott, mintha a vérnyomása az átlag háromszorosára gyorsult volna, de nem bánta. imádta hallgatni ezt a hangot.

leszegte a fejét; nem mert felnézni. ha megtette volna, óhatatlanul rabul ejti a tekintetét a sötét szempár, noha tudta, az nem kapcsolódna az övébe. ennek ellenére biztos volt ebben: szemkontaktus nélkül is jól látta a fiú íriszében ragyogó csillagokat, miközben valamiről hevesen magyarázott.

aztán a viselkedése megváltozott. akár ha titkot osztana meg, körbenézett a körülöttük álldogáló diákseregen. mindenki beszélgetett vagy a jegyzeteiből igyekezett tanulni a következő órára, tehát Felix nyugodtan húzta elő a zsebéből a ma reggel megtalált papírt.

Changbin felismerte az angol füzetéből kiszedett lapot. fejből idézte volna a pár sort, amit hirtelen ötlettől fűtve kapart fel rá – természetesen bal kézzel, hogy kevésbé legyen felismerhető. pech, hogy mindkét kezét ugyanolyan ügyesen használta.

lélegzetvisszafojtva várta Felix reakcióját.