távolság - changlix & chanlix

xxxii.

– őszintén szólva nem gondoltam, hogy tényleg eljössz – jegyezte meg Felix, mikor a fekete hajú fiú másnap este a híd végére ért. bakancsa alatt nyikorgott a régi fa pallók sora, de nem tervezett sokáig ott maradni. egy lépéssel jutott be a pavilonba, aztán nem várva leült a pad másik felére.

csodálkozott a bátorságán, de úgy gondolta, ha a vörös hajlandó vele tölteni az idejét, nyitnia kell. kezdeményezett, Felix csatlakozni akart – mint tegnap mondta –, tehát most ismét rajta volt a sor.

– én sem. hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltam arra, mi lenne ha nem jelennék meg – rántott vállát.

– semmi, egy idő után beletörődnék. fogalmam nincs, milyen lehet szociális fóbiával élni, így megpróbálnálak megérteni.

– ez nem szociális fóbia – mondott rögtön ellent Changbin. fintorra húzta az ajkait. nem kedvelte, ha ezt a megnevezést használtak a problémáira.

– hát akkor?

– szimplán nem szeretem az embereket, és legtöbbjüknél még a csendet is értelmesebbnek tartom.

Felix pedig ezeket a szavakat hallva önkéntelenül kacagott fel. az idősebb lehunyta a szemeit, hiszen mindig is imádta a fiú nevetését. számára Ő volt, aki vidámságot csempészett a szürke hétköznapokba. különösképpen semmi vicces nem rejtőzködött a mondatban, ami mégis jókedvre derítette a festett hajút. Changbin minden szót komolyan gondolt. sosem beszélt olyasmit, amit előtte ne fontolt volna meg, vagy nem a szívéből mondta volna.

– én... tényleg nem akartalak kinevetni, de ez nagyon mulatságosan hangzott – szabadkozott mosolyogva. tenyerébe temette az arcát, hogy legalább a vonásait rendezze, ám a válla meg-megremegett a kacajtól.

Changbin nem reagált. elállt a szava, amint Felix felemelte a fejét, és a holdfényben egy rózsa árnyéka  éppen a másik állkapcsára vetült. a tekintettől, amivel a nagyobbik mustrálta Őt, a vörös halványan pirulva elmosolyodott.

senki nem gyakorolt Rá olyan hatást eddigi élete alatt, mint Changbin pár hét leforgásával.

– féltékeny vagyok a holdra – ismerte be a fekete; tudat alatt nézett annyira mélyen a sötét szemekbe, hogy a tulajdonosuknak le kellett sütnie a pilláit, ha nem akart még inkább zavarba jönni –, mert ő úgy ölelhet és úgy csókolhat, ahogy én soha nem tehetem.

Felix halkan szólalt meg. alig találta a hangját, de az így is remegett, miközben az ajkai csendes suttogást formáltak.

– miért nem lehetsz te a holdam, hogy úgy érhess hozzám, ahogyan igazából szeretnél?