távolság - changlix & chanlix

xxxi.

‒ Changbin, kérlek, ne mondj ilyeneket ‒ rázta meg fejét Felix. a holdsugarak gyengéden cirógatták a bőrét, és Ő élvezni szerette volna, hogy hosszú ideje most először úgy érzi, mindenre fény derült. hiszen, már nagyon régóta szerette volna tudni, ki ír Neki naponta, ki szereti a szíve mélyéről. és az, ha ezt a fekete hajúval együtt vihette volna véghez... igen, ez koronázta volna meg az éjszakáját. 

‒ én csak közlöm a gondolataimat ‒ felelte az idősebb ‒, úgy mint eddig. 

a vörös az ajkába mart a fogaival; a kicsiny gesztus pedig erősen vonzotta a másik srác tekintetét. szemeit a pirosló párnákra vezette: ott, ahol Felix a húsába harapott, elfehéredett a selymes bőr. legszívesebben végigsimított volna a fiú száján a sajátjával, hogy felszabadítsa a fogságba esett ajkat. ehelyett hallgatott, és megtartotta a távolságot.

a távolságot, ami még mindig fényéveknek tűnt ‒ pedig sosem voltak ilyen közel egymáshoz.

ez idő alatt Felixben felderengtek a szekrényében hagyott üzenetek képei, a szép szavak és bókok, amik miatt akaratán kívül is másképp dobbant meg a szíve. tudta, hogy nem helyes. mindig is tudta, ha ezt tapasztalta ‒ azonban kénytelen volt elviselni az érzést és a tudatot, ami párharcot vívott Benne. 

percekig burkolóztak hallgatagságba. a fekete hozzászokott a némasághoz. tulajdonképpen körbeölelte az egész életét a szótlan csend, ami mindig hangosabb volt bárminél. a gondolatai zajosabban üvöltöttek a világ neszeinél, és sehogyan sem tudta elnyomni őket. Felix viszont nem érezte komfortosnak, hogy nem beszélnek egymáshoz. igazából magának sem vallotta be teljesen, de csak arra vágyott, hogy hallja Changbint. jelen pillanatban csak ez számított Neki. 

‒ mondd, Changbin ‒ kezdeményezett újfent Ő, összehúzva magán a bordó pulóvert. ‒ miért nem jöttél oda hozzám? tudod, mindig is... érdekesnek tartottalak. 

a kérdezett nem gondolkozott sokat a válaszon. tudott ő beszélni, ha rá volt szorulva, és az eltelt idő miatt kicsit úgy vélte, a fiú megérdemli a magyarázatokat. az már csak részletkérdés, hogy írásban könnyebben nyílt meg, mintha hangot kellett adnia a fejében zajló ideáknak. 

‒ nyílt titok, hogy bizonyos problémákkal küszködök ‒ ismerte be halkan. ‒ nem szeretem az embereket. nem szeretem, ha beszélnek hozzám. ahogy azt sem, ha megérintenek, vagy közeledni akarnak. én máshogyan működök. először nekem kell nyitnom, hogy a társam léphessen felém, és ha ezt megteszem, az illető valamivel felkeltette az érdeklődésemet. 

Felix felismerte a mondatok között bujkáló igazságot. nyilvánvaló volt ezek után, hogy mire céloz az idősebb. a szemeivel a piros rózsákat kezdte fürkészni, aztán áttért a tó vizén csillanó ezüsthídra, de a habozással egyre úgy érezte, szélesíti a kettejüket elválasztó szakadékot. 

a szakadékot, amin át akart ívelni.

‒ mivel tudtam felkelteni az érdeklődésedet? ‒ kérdezte. mély hangja leginkább suttogásnak minősült. 

Changbin felkuncogott, ezzel meggyengítve egy momentum erejéig a fiatalabb szívét. 

‒ a létezéseddel. a mosolyoddal és azzal, ahogy nevetsz. a hangoddal. meg egyébként a szemeiddel is. és akkor a személyiségedet nem említettem ‒ sorolta a fekete. monoton hangszíne nyugtatóan hatott a másikra, pedig a gerince mentén felszaladt a libabőr. 

most gyűlölte magát, mindennél jobban. viszont nem tudott uralkodni azokon az emóciókon, amik hirtelen keltek életre a belsejében, és lassanként apró rügyeikből virágok fakadtak. félt beismerni, de Changbin virágai szebben pompáztak, mint Chanéi valaha tehetnék. 

‒ lépni akarok feléd ‒ mondta ki lassan.

a mellette ülő megingatta a fejét. ‒ a helyedben nem tenném. ‒ a kérdő tekintetre vállat vont, s pár szavas feleletet adott. ‒ ez egy külön mező, Felix. itt nem létezik gravitáció. vigyázz, mekkorát lépsz. ne sodródj ki! az űrben hideg van, és minden üres, ráadásul nincs, ki megállítson. 

végszóra felállt a padról, és induláshoz készült. lezártnak tekintette az ügyet, noha a szíve mélyen bent vérzett. akár ha darabjaira tépték volna. az elhangzottakkal ‒ úgy vélte ‒ ellökte magától a fiút, olyan távolra, amennyire csak lehet. 

éppen ezért lepték meg a csuklójára fonódó ujjak.

‒ tudom, hogy te ott leszel, hogy elkapj ‒ nézett mélyen Felix a sötét szempárba.

Changbin bólintott. kihúzta a kezét az egyre gyengülő szorításból, ám még nem indult el. mintha a beszélgetés befejezetlen maradt volna. várt valamit, de fogalma sem volt magáról a tárgyról. egyszerűen csak maradt, míg a vörös halvány mosolyt nem festett a szájára.

‒ holnap ugyanitt, ugyanekkor? 

az idősebb felnézett a csillagokra. most először szívből elmosolyodott az ezernyi égitestet látva. a szemei azonnal megtalálták a dubhe pirosas pöttyét. Felix százszor szebb, mint az éjjeli  égbolt ‒ állapította meg magában.

‒ eljövök ‒ ígérte, mielőtt kilépett a pavilonból, egyenesen a rózsa– és boldogságillatú éjszakába.