Artaria: Az elveszett világ [ BEFEJEZETT ]

26.fejezet~Reménytelenül

A három gyereknek nagy szerencséjük volt, ugyanis amikor Mira elájult, pont egy ház előtt haladtak el.

- Muszáj lesz bemennünk- mondta Michael, és nagyon remélte, hogy a bent lakók majd tudnak segíteni nekik.

A két fiú illedelmesen bekopogott, mire egy 60-70 év körüli idős nő és egy hosszú, szürke szakállas, idős férfi nyitott nekik ajtót. Michael ránézett James-re, ugyanis jobban szerette volna, ha inkább ő beszél.

- Elnézést, tudnának segíteni?- kezdte James- A barátunk elájult, és nem tudjuk, hogy mi a baja.

- De hiszen ti vagytok James és Michael! Nem igaz?- érdeklődött barátságosan az asszony.

- Honnan tudja a nevünet?- kérdezte csodálkozva Michael.

- Egész Artaria csak rólatok beszél, lehetetlen, hogy a híretek ne jusson el idáig. Ti adtok reményt az embereknek. Amíg ti nem adjátok fel a küzdelmet, addig Artaria lakosai is hiszik, hogy még le lehet győzni a suhanókat- mondta lelkesen az ősz hajú nő.

- Ezt nem gondoltam volna...- mondta teljesen ledöbbenten Michael, és rájött, hogy a küldetésüknek sokkal nagyobb a súlya, mint azt valaha gondolta volna.

Azonban James erre a kijelentésre büszkén kihúzta magát.

- Tényleg, hol van Mira?- kérdezte a nő, ugyanis feltűnt neki, hogy egy fő hiányzik a csapatból.

- Ő is itt van, csakhogy elájult, és ezért inkább otthagytuk az állatainknál. Fogalmunk sincsen, hogy mi a baja, és ezért szeretnénk segítséget kérni- felelte James.

- Akkor hozzzátok be a lányt a házba,- szólalt meg a férfi- hátha tud neki segíteni a feleségem.

Miután a két fiú behozta Mirát, lefektették egy ágyba, majd az idős nő hozott több üveg kenőcsöt, és a többieket kitessékelte a szobából. A kis csapat napokig az idős házaspár lakásában tartózkodott. Ugyan Mira egy idő után felébredt, viszont nagyon úgy nézett ki, hogy elkapott valami fertőzést. Hol a hideg rázta, hol pedig melege volt, és az arcán piros lángrózsák égtek. A két fiú azonban hiába érdeklődtek az asszonytól, hogy mi a baja Mirának, ő mindig csak kitérő válaszokat adott. Végül is James megunta a tétlenkedést, és úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép.

- Elnézést, de tovább kellene állnunk,- szólította meg James a nőt- és Mirának is jönnie kellene. Kérem mondja meg, hogy mi a baja és, hogy mikor lesz jobban.

- Rendben, nem húzhatom tovább az időtöket- sóhajtott végül- A barátotok súlyos betegségben szenved, mégpedig a garnitusz-kórban. Ha minden nap a kézfejére kentek egy kis kaktusz zsírt, akkor is maximum egy hónapja maradt, főleg ha harcokkal terhelitek. Ha itt maradna, esetleg két hónappal tovább élhetne, de nem igazán jósolok neki ennél több időt. Mirát már tájékoztattam erről.

James teljesen ledöbbent a hír hallatán. Úgy érezte, hogy mindjárt megfullad, annyira nem kap levegőt. Meg kellett támaszkodnia a mellette lévő szekrényben, hogy ne ájuljon el. Olyan érzése volt, mintha hirtelen az egész küldetés hirtelen értelmét vesztette volna. Rájött, hogy   mostmár egyáltalán nem tudná elképzelni az életét Mira nélkül. A mellette csöndesen ácsorgó Michael hirtelen megtörte a csendet:

- És mi ez a betegség?

James felelni szeretett volna, de a torkát szorító hatalmas csomó miatt meg se tudott szólalni.

- Ezt a betegséget a Sitri-ben élő garnitusz rovar okozza. Ha valakit megcsíp, akkor a lábán lévő nyálkából belecsöppent a sebbe, és ez a nyál szép lassan belülről elrohasztja az áldozatot- felelte a szobából kilépő férfi, akinek a karjára Mira támaszkodott.

"Azt hiszem, hogy ezek után már semmi sem lesz a régi. Nem fogok tudni úgy élni tovább, mint eddig. Bele fogok őrülni a fájdalomba"- gondolta kétségbeesetten James.

- Nekem nehogy azt mondjátok, hogy  maradjak itt! Veletek jövök, ha törik, ha szakad- szólalt meg a lány, és igyekezett fenyegetően nézni, de pillanatnyi állapota miatt csak egy homlokráncolásra telt- Nem szeretném életem utolsó hónapjait tétlenül eltölteni.

Az utolsó mondatot már sokkal szelídebben közölte a két fiúval. Michael nem bírta tovább, sírva fakadt, odament Mirához, és megölelte. James úgy állt ott, mintha a lába gyökeret eresztett volna, és úgy érezte, hogy azonnal szétszakad a szíve.

- Gyere már ide, James, nehogy kimaradj! Nem tudhatod, hogy képes leszek-e egyáltalán állva maradni- mondta halványan mosolyogva Mira.

Erre James is odament, és átölelte a két barátját.

- Mindig ti maradtok a legjobb barátaim- suttogta könnyes szemmel a lány.

Blue úgy érezte, hogy itt abba kell hagynia az olvasást. Patakokban folyt a könnye, és mostmár szüksége volt egy zsebkendőre. Miután kifújta az orrát, folytatta az olvasást.

Egy óra elteltével a három gyerek mindent összepakolt, és útra készen álltak az ajtóban.

- Búcsúzóul szeretnék nektek mondani valamit- kezdte az idős férfi- Muszáj lesz elmondanom nektek valamit. Ez a küldetés teljesen értelmetlen.

- Hogy mondhatsz ilyet?- kérdezte teljesen felháborodva a felesége.

- Mindjárt elmondom, hogy miért. Először is senki sem tudja, hogy hol van az ötödik Kereszt Kő.

- A sárga Kereszt Kőről sem tudott senki semmit,- vágott közbe Michael- mégis megtaláltuk, hála James álmának.

- Másodszor, ha esetleg meg is találnátok az ötödik Kereszt Követ, és összeillesztenétek őket, akkor sem tudnátok vele mit csinálni. Ugyanis a Legfőbb Suhanót csak egy ember tudja elpusztítani, mégpedig úgy, hogy az öt Kereszt Kővel megdobja a Legfőbb Suhanót.

- Miért, mi talán állatok vagyunk?- kérdezte a száját húzva James.

- Igen, de egy olyan embernek kell mindezt megtennie, aki nem Artariából származik- helyesbített az idős ember- Szerintem fogjátok magatokat, és menjetek a Királyok Szigetére. Én úgy hallottam, hogy annak az embernek ott kell megjelennie.

- Köszönjük- felelte Michael, majd felugrott Fura hátára.

- Viszont látásra!- kiáltotta a három gyerek, majd elindultak.

Blue minden nap olvasott az Artariából, azonban a gyerekek semmilyen nyomot nem kaptak a következő Kereszt Kő hollétéről. Ráadásul Mira egyre rosszabb állapotba került. A legtöbb hely, ahol jártak, teljesen porig volt rombolva, és szinte csak hullákkal találkoztak. Nagyon úgy nézett ki, hogy Artaria a pusztulás szélén állt.

"Itt valami nem stimmel. Ez így nem érhet véget!"- hajtogatta magában Blue, végül is elhatározta, hogy majd az iskolában megkérdezi Kaylát, hogy mi a véleménye az esetről.

A lány mindenféle reakcióra számított a barátnője részéről, csak arra nem ami történt. Kayla percekig csak a földet bámulta, látszódott, hogy önmagával viaskodik. Végül is nagy nehezen kinyögte:

- Blue, beszélnünk kell. El kell mondanom valamit, amit nem tudsz rólam...