A tökéletes pillanat (VKOOK / YOONMIN)\Befejezett\

3.rész

Jungkook szemszöge

Még jó, hogy el tudok menekülni a zene és a fotózás világába, amúgy már rég felrobbantam volna a felgyülemlett érzésektõl. Szerencsére a csókunk hétvége elõtt csattant el, így volt lehetõségem újra meg újra lejátszani azt a fejemben anélkül, hogy találkoztunk volna.

Minden jelenet tisztán beékelõdött az agyamba. Azon agyaltam, hogy most hogyan tovább. Ez most mit is jelentett? Lehet, hogy csak játszadozik velem. Túl boldog vagyok ahhoz, hogy most tisztán gondolkozzak. Várjunk csak?! Boldog vagyok attól, hogy egy sráccal csókolóztam?! Mióta viselkedek én úgy, mint egy szerelmes kislány?! De õ nekem lehet nem "csak egy" srác, hanem "a" srác? Ááááh! Nem tudom!

Épp a várost jártam, mikor ezeken gondolkodtam. A házihoz kerestem ihletet. Yugyeomot is felhívtam, hogy van e tanácsa a számomra, de még õ sem nagyon tudott mivel elõrukkolni.

- Merre jársz? - kérdezte.

- A városban ötletekért. Magammal hoztam a fényképezõmet is, hogy ha látok egy olyan pillanatot, akkor lencsevégre kapom - feleltem kérdésére.

- Hmm. Az nem is rossz ötlet - mondta - én a nagyszüleimnél vagyok vidéken - kezdett bele konkrétan élettörténetébe, én meg közben lõttem random képeket, hátha meglátok valamit, de nem jártam sok sikerrel.

Folyton Taehyungon járt az eszem. Hiába nem figyeltem barátom szavaira, azt viszont hallottam, hogy nyomja a szöveget dögivel, alig tartva szünetet. A természetben egyszerûbb érzéseket megjeleníteni valamint kialakítani, de a városban csak a hideg és rideg épületek vannak. Tudtam, hogy nem lesz egyszerû, de ennyire? Bejártam a fél várost, de egy jó kép sem született. Mármint a képek jók voltak, csak nekem nem tetszettek.

- Yugyeom, leteszem. Most járok az Choo keresztezõdésnél. Túl zajos itt, nem hallok semmit. Majd beszélünk. Szia! - ki is nyomtam a beszélgetést.

Egy idõ után már csak a zenét hallgattam, a gépemet pedig elraktam. Elmerültem gondolataim tengerében és csak sétáltam a városban. Rendezni akartam az összekavarodott érzéseimet. Csörrent a telefonom és mikor észhez tértem, egy lepukkant környéken kötöttem ki, ráadásul már a nap is kezdett lemenni. Felvettem, mert ismeretlenszám hívott.

- Halo, itt Jeon Jeong Guk.

- Jungkook! Taehyung vagyok, Merre vagy? - kérdezte kétségbeesetten.

- Hát valami sikátoros résznél - szétnéztem az utcában, hátha látok valami táblát vagy ilyesmit -A Kang utcában vagyok. - válaszoltam, mire hirtelen kilökték kezembõl a telefont, ami földetéréskor szét is tört. Nagy volt a tömeg, mindenki ütközött mindenkivel, jómagam is alig bírtam kikerülni az embereket. Félelmetesen kicsinek éreztem magam ott.

Mintha figyelnének. Körbenéztem és tényleg voltak szempárok, amik minden mozdulatomat követték. Nem kicsit hozták rám a frászt. A szívem feltûnõen gyorsabban és erõsebben kezdett verni, és ez arra késztetett, hogy minél hamarabb eltûnjek onnan. Felkaptam törött telefonomat és gyorsabbra vettem a tempómat, de több közeledõ léptet is hallottam magam mögött. Elkezdtem rohanni, ahogy csak a lábaim bírták, de mindhiába. Az ismeretlen alakok a nyomomban voltak. Vajon mit akarhatnak tõlem?!Basszus! Utol fognak érni! - futottak át agyamon kétségbeesett gondolatok. Nem tudom õket lerázni!- ez volt a végszó. Elkapott egy erõs kar. Félek!!! - hasít belém ez az érzés, mint egy villámcsapás.

- Neee! Eressz!!! - üvöltöttem torkom szakadtából, de mindhiába. Nem volt más választásom, mint küzdeni. Elkezdtem teljes erõmbõl püfölni fogvatartómat, és észre sem vettem, hogy még ketten jöttek mögülem is. Túl késõn sikerült kiszabadulnom a kezei közül.

- ÁÁKH!- üvöltök fel a fájdalomtól, mert egy erõs ütést éreztem a hátamon. Alig kaptam levegõt, de ez támadóimat nem állította meg. Elhurcoltak a nyílt tereprõl egy sikátorba, ahol még mértek rám bõven csapást.

- ÁÁH! - üvöltök már sírva - ARGHH! AAH! - érnek az ütések és már fáj minden porcikám -VALAKIIIIIkh!!!...... SEGÍTSÉÉÉGHH! - ordítok, mint akit ölnek, mert tényleg úgy éreztem. Mindenhonnan ütést kapok, de nem értem, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Arcomon hatalmas könnycseppek gördülnek le, mert egyszerûen tehetetlen vagyok 3 férfi ellen, akik ki tudja miért, de az életemre törtek. Félek...félek...FÉLEK - visszhangzott fejemben ez az egyetlen szó - Kérem, valaki segítsen!

A ruháimat is letépték már rólam, úgy dobáltak és ráncigáltak össze-vissza. Fekszek a földön mozdulatlanul könnyektõl és vérrel áztatva. Az egyik felemel a karomnál fogva és nekinyom a falnak. Érzem, ahogy hátulról nyomul nekem. Kezeimet erõsen összeszorította egyik kezével fejem fölött, míg a másikkal fogdosta testem minden részletét. Odahajolt a fülemhez és gúnyosan súgott hallójáratomba:

- Úgy meg leszel most baszva, hogy élve nem mész el innen. - kuncog fel hangosan.

A szemeim tágra nyíltak, mely utat engedett patakként folyó könnyeimnek és megállíthatatlan remegés fogott el.

- Kérem neheee! Ne tegyék ezt velem! Nem akaromh- könyörögtem nekik, hogy álljanak le, de nem hatottam meg õket.

Én csak egy 16 éves srác vagyok, akit ma este össze fognak törni lelkileg és testileg - borzadtam el eme gondolattól.

Váratlanul lazulni kezdett a szorítás, sõt, el is tûnt. Mögülem hatalmas csattanás és üvöltözés hallatszódott. Nem mertem hátra nézni, de muszáj volt, ha menekülésre látok lehetõséget, ki kell használnom. Amit láttam..a szám is tátva maradt

- Rohadjatok meg ti szégyentelen faszfejek!!! Hogy mertetek hozzáérni, HAAH?!!! - üvölt egy számomra igen ismerõs hang - Baszódjatok meg! - Taehyung volt az és gondolom pár haverja.

Nem tudom, hogy hogyan kerülnek ide, de még sosem örültem ennyire senkinek, mint most. A segítség láttán erõtlenül esek össze a falnak támaszkodva, és még a sírást sem tudom abbahagyni. Nem hittem volna, hogy az angyalarcú, bájos hyungom képes ilyen mértékû agresszióra. Szinte már félelmetes, ahogy püföli azt a fickót, aki még nemrég meg akart erõszakolni. Megnyugtató és rémisztõ egyszerre tette. Taehyung egyik társa kezelésbe vette azt az illetõt, míg õ maga segítségemre sietett. A 2 haverja felváltva intézték el a többi idegent. Rohant hozzám és elsõ dolga az volt, hogy szorosan megölelt. Annyi fájdalom volt bennem, hogy akarva akaratlanul kifakadtam hyung védelmezõ karjaiban.

Taehyung szemszöge

Remegése átjárta testemet, annyira félt. Szörnyû, hogy ilyen helyzetbe került és nem tudtam idõben segíteni neki. Összeomlott karjaimban. Borzasztó fádalommal sírt. Soha nem akartam ezt a fájdalmas hangot hallani. Egy pillanatra elengedtem, hogy pulcsimat ráteríthessem, hiszen alig maradt rajta ép ruha. Utána magamhoz szorítottam újra. Annyira dühös vagyok, hogy simán kinyírnám ezeket a rohadékokat.

- V! - kiált nekem Jimin - kihívtuk a rendõrséget és a mentõket, azonnal itt lesznek!

- Köszönöm! - válaszoltam nekik, de Jungkookról nem vettem le a szemem egy pillanatra sem. Próbáltam megnyugtatni szegényt.

Csupa vér. Szörnyû állapotban van.

- Sajnálom Jungkook! Ha hamarabb érek ide, ez mind nem történik meg. - hangom elcsuklott, mire mondatom végére értem. Nem tudtam visszafojtani könnyeimet.

- Hyung - halkan, szipogva szól hozzám - köh-szhönöm, ho-hhogy meg-ha-hallottál. - remeg továbbra is, de már légzése kezd szabályos lenni.

- Most már itt vagyok és vigyázok rád. - mondtam határozottan, mire õ belebújt mellkasomba és bólogatott.

Mire kiért a mentõ, már kezdte elveszíteni az eszméletét. Iszonyatosan féltettem. Felfektették az ágyra, rátették az oxigén maszkot és már vitték is a kórházba. Egyértelmû, hogy vele akartam menni, de a rendõrökkel is beszélni kellett.

- Menj V! Majd én elintézem ezt! - paskolta meg vállamat legjobb barátom, Jimin. Bólintottam és rábíztam a dolgokat. Beugrottam a mentõautóba és már indultunk is. Végig fogtam az addigra már eszméletlen Jungkook kezét.