Emlékezz! (Befejezett)

13. Fejezet

KAY

Egyik pillanatról a másikra tűnt el minden fájdalmam, és egyik pillanatról a másikra is tért vissza.

Zokogásom, kiáltásaim visszatartása érdekében az ajkamba haraptam.

Erősnek kell lenned!

- Kay! - lágy hang emlékezetett, hogy fel kell kelnem, hogy nekem még dolgom van, hogy itt a valóság, és menekülnöm kell, nem lehetek gyenge.

- Kay, hallasz engem? - újra meghallottam a hangot, kinyitottam a szemem. - Hogy érzed magad? - sürgető volt a kérdés.

- Jól. - mondtam ki. A hangom rekedt volt, és nem volt a válaszom valami meggyőző.

Meg akartam mozdítani a lábam, de az nem mozdult. Tágra nyíltak a szemeim, a pánik lassan, alattomosan kezdett beférkőzni az agyamba.

- Hé, nyugi! Csak a biztonság kedvéért! - Keith megfogta az arcom, és maga felé fordította.

- Miért? - a nyelvem nehezen mozgott a számban.

- Emlékszel valamire a tegnapi napból? - kérdezte.

Nem! Nem emlékezhetek... nem lehet.

De késő volt.

Ismét megjelent a szemeim előtt a kép, ahogy a szobában fekszem az ágyon. Az apám előttem a szíjjával.

- Kay, maradj velem! - Keith arcon csapott, és ez térített észhez.

- Keith... nem... - alig láttam valamit, elmosódott a látásom, és kitört belőlem a zokogás.

- Mi a baj? - Keith nyugodt volt, próbáltam erre figyelni, de nem segített túl sokat.

- Anya... beszélni akarok vele. - mondtam ki nagy nehezen.

- Oké... csak nyugodj meg!

Keith kisétált az ajtón, de még így sem éreztem, hogy egyedül maradtam volna. Az ablakhoz néztem, és egy férfi bámult rám.

- Csak egy valamit szeretnék tisztázni veled, Kay. - undorodva mondta ki a nevem. - Ha bajba kevered Keith-et, vagy átvered, nagyon megbánod, érted, nagyon! - mondta, a szeméből gyűlölet sugárzott.

- Oké, a helyzet az, hogy anyád nem jöhet ide, szóval nekünk kell mennünk! Mark, a kocsit!

Most már tudtam, hogy Keith itt a főnök. Ahogy ezt mondta Marknak, és ahogy ő gondolkodás nélkül már ment is...

- Azt gondolod, tudsz nyugodtan viselkedni még egy pár percig? Fel kell hívnom valakit.

Bólintottam, és vártam.

A plafont bámultam, attól tartottam, ha lehunyom a szemem, nem tudom tartani a szavam...

Attól tartottam, hogy ha hagyom, hogy beférkőzzön az agyamba az emlékkép, megőrülök. Túl sok lenne ez már nekem? Az eddigi nyugodt életem az oka, tudom. Nem vagyok felkészülve az ilyesfajta traumákra, megpróbáltatásokra. És ez az én hibám.

Mindig féltem mindentől. Nem keveredtem bajba, a ház választáskor különösen figyeltem arra, hogy nyugodt, békés környékre kerüljek. Ennek ellenére az utóbbi időben mégis borzalmasan unalmasnak ítéltem az életem.

Vágytam valami újra. Egy kis kalandra, egy kis izgalomra.

És tessék, mibe keveredtem!

Keith tartotta a szavát, így nekem is kellett. Pár percen belül már ott állt mellettem.

- Minden rendben? - aggódva nézett rám.

- Igen. - tudtam, hogy könnyes a szemem, de én csak mereven bámultam a plafont.

- Mehetünk? - türelmesen, megértően nézett rám.

Bólintottam.

Eloldozta a kezeimet, majd a kocsihoz vezetett. Olyan érzés volt, mintha köd lett volna körülöttem. Nem láttam, hogy volt-e valaki a hatalmas helyiségben, amin áthaladtunk, ahogy azt sem hallottam, hogy valaki szólt hozzám.

Mire feleszméltem már a kocsiban ültem hátul, szorosan bekötve, és az ülés fejtámláját bámultam.

Úgy éreztem, ha egyszerűen nem veszek tudomást a világról, akkor minden rendben lesz. Azonban rá kellett jönnöm, hogy ezzel pont az ellenkezőjét érem el: ha nem veszek tudomást a világról, akkor elveszek a saját világomban.

- Megérkeztünk. - nézett hátra Keith.

Megrándult a szám sarka. Nem tudtam kicsikarni magamból egy mosolyt sem, pedig már eltelt egy-két nap, hogy utoljára láttam Anyát, és azt hittem, már soha többé nem fogom.

Keith kicsatolt, majd bevezetett a házba. Valamiért gyengének éreztem magam, de fogalmam sem volt, hogy miért.

- Tegnap... egy kissé ki voltál borulva... - fordult felém Keith. - Olyan eszközhöz kellett folyamodnom, ami nem tesz túl jót neked.

- Miről beszélsz? - tágra nyíltak a szemeim, mégsem éreztem belül semmit.

- Azt hiszem jobb, ha nem tudod. - válaszolta kínosan.

Hallgattam. Most nem volt kedvem beszélgetni, talán még Anyával sem. Csak el akartam rejtőzni egy sötét szobában, ahol nem lát senki, és kikapcsolni az agyam, hogy ne gondoljak semmire.

Azonban ez most nem volt lehetséges. Beszélnem kell Anyával, méghozzá sürgősen.

De vajon mennyire tudnám kordában tartani az érzelmeim, amikor Anya közli velem azt?

Ahogyan egyre közeledtünk a hátsó bejárathoz, egyre jobban kezdett bennem eluralkodni a pánik.

És nem tudtam elnyomni magamban. 

Sziasztok! Először is, remélem tetszett ez a rész is, várom a véleményeteket! Másodszor pedig ismét megemlíteném, hogy annak érdekében, hogy ne maradjatok le az új fejezetekről kövessetek be itt, mivel az előző részt nem engedte a facebook, hogy közzétegyem a csoportokban. 

Hamarosan hozom a következő részt :)