Emlékezz! (Befejezett)

3. Fejezet

A padlón ülve bámultam a képet. A saját szemembe bámultam, a saját mosolyom néztem, ahogy a személyi igazolvány képemen mosolygok.

Egyszerűen nem hittem el, hogy ez történik velem.

Szinte biztos voltam benne, hogy csak tévedés lehet, de az a sok vér, ami rajtam volt, és seb egy sem...

Képes lennék megölni egy embert? Még, ha egyáltalán nem is tudok magamról? Az ilyen fokú részegség mentség lenne a bíróságon? Enyhítő körülmény?

Az első dolog, ami bekattant, hogy el kell tűnnöm innen. A másik pedig, hogy mi a franc lesz az életemmel? Ha köröznek nem mehetek sehova, nem dolgozhatok, nem élhetek.

Kitört belőlem a hisztérikus zokogás.

És nevetésbe hanyatlott.

Nevettem, mert ilyen szerencsétlen balfék is csak én lehetek.

Nem öltem meg senkit, tudom. Nem lennék rá képes, bármilyen részeg is vagyok.

Hacsak... hacsak nem önvédelem volt, és akkor minden rendben van! Még egyszer megvizsgáltam a testem, egy karcolás sincs rajtam. Egy francos lila folt sincs!

Így senki sem hinné, hogy önvédelem volt, én sem gondolom.

A cikkben azt írják, egyetlen késszúrás okozta a halált, nem lehetett volna megmenteni.

Leszúrtam volna valakit? És honnan tudják meg ilyen gyorsan, hogy én voltam az?

Persze, ha a biztosításokról és családi veszekedésekről van szó, akkor órákat kell várni a hatóságokra... ilyenkor persze pár óra alatt meg is van a tettes, semmi nyomozás.

Lehet, hogy egyértelmű volt, hogy én tettem, és nem is szántak rá több időt.

Egyvalami azonban biztos volt, mégpedig az, hogy el kell tűnnöm innen.

És sürgősen.

Nem tudtam, hová menjek. Nincsenek jó barátaim, akikben megbízhatnék annyira, hogy nem nyomnak fel a zsaruknak. Vagy nem rémülnek tőlem halálra.

Még anyámhoz sem mehetnék, mert ott keresnének először, biztos lenne a bukás.

Elgondolkodtam, hogy biztos akarom én ezt? Hogy rejtőzködjek hátralévő életemben? A börtön gondolatától is kirázott a hideg.

Valahogy megoldom - gondoltam magamban - csak az országból kell valahogy kijutnom, aztán mindent újra tudnék kezdeni.

Nem voltam jártas ebben, mert hát miért is lennék? Egy helyi kávézóban dolgoztam, éppen elég fizetést kaptam ahhoz, hogy el tudjak éldegélni. Nem volt semmiben sem hiányom, de az életem olyannyira unalmas és egyhangú volt, hogy mindig vágytam valami újdonságra. Valami izgalomra.

Felfoghatnám ezt úgy is, mint egy második esélyt. Lehetőségem nyílt arra, hogy újrakezdjek mindent, vagy inkább muszáj újra kezdenem, máskülönben nekem annyi.

A sors keze lehet ebben?

És miért érzem magamtól olyan távol a gyilkosság gondolatát, hogy még bűntudatom sincs?

Egyszerűen amit tettem, ha én tettem is, valójában nem én voltam. Nem tudtam magamról, magamon kívüli állapotban voltam, és azóta, hogy a kávézóból eljöttem, kiesett minden. Nem tudom hová mentem, mit csináltam, kivel voltam, és hogy jutottam ide. És ez furcsa.

Általában, amikor olyan alkalom adódik, ami valljuk be, félévente kétszer fordul elő, hogy olyan szinten leiszom magam, hogy nem emlékszem semmire, teljesen más, mint most. Akkor tudom, hogy a sarki bárban voltam, és otthon ébredtem, mert Sam, az ottani pultos, mindig hazahozott.

Most azonban az egész délutánom a szürke ködben van.

És ez megrémiszt. 

Sziasztok! Remélem ez a fejezet is tetszett, igyekszem a folytatással, valamint várom a véleményeteket is! :)