Emlékezz! (Befejezett)

1. Fejezet

Sziasztok! Az előző történet végénél ígértem egy "másfajta" történetet, és ennek el is hoztam az első fejezetét. Őszintén szólva egy kissé izgatott vagyok, hogy mit fogtok hozzá szólni, ugyanis ilyen témájú, vagy "műfajű" történetet még nem írtam. 

És mivel már egy kicsivel több időm is lesz, rendesen fel is fog kerülni a folytatás, mint eddig. 

Nem is húzom tovább a szót, remélem tetszeni fog nektek, várom a véleményeteket! :) 

A lány besétált a terembe, ahol a jóképű férfi már várta. Egymásra mosolyogtak, bemutatkoztak, majd belekezdtek abba, amiért jöttek.

A férfi elkalandozott, miközben a dolgát végezte, a lányt ugyanis gyönyörűnek gondolta. Ahogy ott ült a fotelben hátrahajtott fejjel... és tudatlanul. Tehet vele bármit...

Mégis a céljára kellett figyelnie, arra, hogy miért van itt. Szegény, ha tudná mibe keveredett!

Én nem tehetek róla - gondolta magában a férfi - ő volt rosszkor, rossz helyen.

A lány viszont csak egy kis változatosságra vágyott. Az élete szürke volt, mint a hamu, és egy kis színt akart csempészni bele. Ó, pedig az anyja megmondta, hogy ne piszkálja fel az agyát, mert aztán megbolondul, és nézhet! De, a lány makacs, mint egy öszvér. Apádra vagy! - mondogatta mindig. - Ő volt ilyen makacs, sosem hallgatott senkire, aztán mindig megjárta!

De a lány mélyen legbelül tudta, hogy az anyja csak azért fogja az apjára, hogy majd később megnyugtathassa magát, hogy ő megpróbált mindent megtenni a baj ellen.

Itt azonban, abban a fotelban ülve már minden mindegy volt. Már nem számított valójában, hogy a lány melyik szülőre ütött, vagy ki próbálta megakadályozni abban, amit csinál... már megtörtént, és nem lehetett visszafordítani.

A férfi önelégülten vigyorgott, amikor a lány lassan pislogni kezdett.

- Élvezte, Hölgyem? - visszafogottabb mosoly jelent meg az arcán. - Mindent megtudott, amit szeretett volna?

- Azt hiszem... - a lány fejében zűrzavar volt. - Köszönöm!

A borítékot, amiben a szükséges pénz volt, és egy kis borravaló, a fotelba tette, majd az ajtó felé sietett. Már megbánta, hogy eljött, és átkozta magát, hogy az anyjának megint igaza volt. Na sebaj, úgysem fogja bevallani neki, hogy már a helyszínen megbánta a "beavatkozást", vagy ahogy az anyja mondta, a "megbirizgálást".

- Ne olyan sietősen, Hölgyem! - kapott a keze után a férfi. - Még mondanom kell magának valamit. - a lány ijedt arcát látva kénytelen volt ezt hozzátenni.

- Tessék! - próbált udvarias lenni, és nem arra gondolni, amit az imént látott.

- Peter Carter. - jelentette ki vigyorogva.