Emlékezz! (Befejezett)

11. Fejezet

Az egész olyan szürreális volt. Újra átéltem az egészet.

5 éves voltam, a szobámban színeztem egy régi, kopott kifestőt. Csend volt. A szobám rózsaszín, de a falakról már néhol lepergett a festék. A kiságyam, ami mindig nyikorgott, ha megmozdultam rajta, mellette a szekrényem, aminek nem volt ajtaja, így mindig kikandikált belőle egy-két ruhadarabom. Anyukám mindig veszekedett rám ezért.

- Azért, mert nincs ajtaja, annak még ott van a helye! - dorgált meg. - Ott van az ajtó, csak még sincs ott a valóságban.

Akkor nem értettem, hogy mit jelent ez pontosan, és gyerek fejjel még nem figyeltem erre.

Ahogyan aznap sem.

Apukám hazajött. Akkor még hatalmasat vert a szívem, széles mosoly terült el az arcomon, hogy újra láthatom, és már hallottam is a hatalmas lépteket, ahogy szántották a lépcsőt.

Valamiért nem néztem fel a kifestőből, úgy tettem, mintha nem hallottam volna, hogy érkezik, mintha teljesen belemerültem volna a színezésbe.

De látszólag nagyon is éreztem, hogy közeledik. Erősebben nyomtam a zsírkrétát, egyre erősebben, ahogy közeledett.

Abban a percben, ahogy belépett a szobába, a zsírkréta eltört, nekem pedig egy könnycsepp esett ki a szememből egyenesen a papírra.

- Szia, Apu! - arcomra ijedtség fagyott, és még gyorsabban kezdett el verni a szívem.

Válasz nem érkezett, csak a lomha léptek zaja, ahogy egyre közelebb jött hozzám. És nekem egyre jobban remegett a kezem.

Leguggolt mellém, éreztem a dohány erős szagát, de még mindig nem néztem rá fel. Lassan, megfontoltan ért a hajamhoz, majd megsimogatta a fejem.

- Mi történt a zsírkrétával, Kay? - bársonyos, de kemény hangja szíven ütött.

- El..eltört. - dadogtam.

- Nahát, Kay... én édes kicsikém... szabad eltörni a zsírkrétát? - továbbra is a fejem simogatta, éreztem, hogy remeg a keze.

- Nem. - suttogtam. - Bocsánat!

Hirtelen megdermedt a keze, majd már nem éreztem az érintését. Felállt és tovább sétálgatott a szobában. Megállt a szekrényem előtt.

- Gyere csak ide! - már egyáltalán nem lehetett bársonyosnak nevezni a hangját, inkább volt hideg, és szigorú.

Gondolkodás nélkül felpattantam és mellé siettem. A kikandikáló szoknyámra néztem.

- Ne haragudj, Apuci! - kétségbeesetten néztem rá.

Felnéztem rá, megtörtént hát a pillanat, amire eddigi életemben vártam. Megtudtam, hogyan néz ki ő. Ő, akiről senki sem beszél, ő, aki örök rejtély marad számomra. Akit nem ismertem, akinek emléke köddé vált, aki az Apukám volt.

És talán pontosan ezért nem beszélt róla senki.

Ezért kell bíznod a tudatalattidban.

Ha valamit el akar rejteni, hogy megvédjen, az okkal történik.

Én tudni akartam.

Tudnom kellett, hogy az apám megerőszakolt.

Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem.

Ezt mondogattam magamban. Pislogtam, kényszerítettem magam, hogy csukjam be, majd nyissam ki a szemem.

Ordítottam. Nem, nem, nem, nem lehet, nem tehette!

Ki akartam szabadulni, ki akartam törni, hogy soha többé ne kelljen ezt látnom. És soha többé ne emlékezzek rá.

Az ajtó kinyílt, az öv megfogott. Hirtelen padlófék, és már pattantam is vissza az ülésbe, nekem viszont csak az az egy szó járt a fejemben. Nem. 

Sziasztok! Remélem tetszett ez a fejezet is, várom a véleményeteket! :)