Törékeny™ - SZÜNETEL

Tizenegyedik

Most, hogy eltűnődöm egy kicsit, enyhén szólva is meggondolatlan voltam. De tehetek erről? Az egyik pillanatban néz rám csillogó szemekkel, hozzám ér azokkal a puha, aranyos kezeivel, az ajkaival elcsavarja a fejemet és teljesen megbolondít. Aztán meg eltaszít magától, és mintha úgy érezném, hogy kissé összetörte volna a szívemet.

Nem tudom. Őszintén, nem tudom, mit gondoljak most! Vagy ezután. Azt belátom, hogy tetszik nekem. Aranyos, amikor zavarba jön; amikor nevet, vagy mosolyog, a szemei összeszűkülnek, és olyan kis pufók lesz az arca, amit szeretnék mindenhol a puszijaimmal beteríteni. Minden táncórán a maximumot nyújtja, és sokszor azon kapom magam, hogy a táncolás helyett őt nézem, és azon jár az eszem, mégis hogyan csinálja. Az éneklésről meg ne is beszéljünk! Nem értem, eddig hogy hogy nem fedezte fel őt senki! Földöntúli magasságokon mozog a hangja, és ha csak egy pillanatra is lecsukom a szememet, egyből az van előttem, ahogy magába mélyedve teljesíti tökéletesen mindazt, amit Isato kér tőle egy-egy gyakorlat során. Bámulatos! Valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mennyire ámulatba ejti az embereket!

Szóval, most mondhatjuk azt, hogy Jiminnek köszönhetően irtó nagy bajba kevertem magam! Megpróbáltam utánamenni, a fiúkkal nem is törődtem, egyszerűen tudni akartam, hogy mi történt, ezért megiramodtam egy irányba, remélve, hogy arra találom. De amilyen hülye vagyok, csak mentem előre, mint a tulok, és jól eltévedtem. A telefonom habár majdnem nyolcvan százalékon van, térerő sehol, és hiába próbálom hívni Taehyungot, vagy a többieket, egyszerűen reménytelen! A növényzet olyan sűrű és egyforma, hogyha erőlködök, sem tudok visszaemlékezni, hogy merről jöttem. Így hát nekilátok keresgélni ilyen turistajelzéseket a fákon, habár halvány lila gőzöm sincs, mi lesz a jelentése, már ha egyáltalán találnék egyet.

Oké, ne ess pánikba, Jungkook! Nem olyan vészes a helyzet! Nem lehetek annyira messze a kisvasúttól, a fiúk meg biztos elindultak a keresésemre!

••••••••••••

Aha, eleinte ezzel nyugtatgattam magam! Jobban tettem volna, ha maradok egy helyben, ahelyett, hogy elindulok, lehet, hogy még távolabb kerültem a kisvasúttól! Sőt, biztos, hogy már a hegyről is leértem, mert sétáltam én olyan lejtős helyeken is, ahol szinte biztos, hogy én jártam először! De basszus, hallottam mindenféle állathangot, és nem tudom, hogy itt vannak-e hegyi farkasok, de nem szeretnék eggyel sem találkozni! Bepánikoltam, oké? Rövid öltözetben vagyok, a karomat jó néhány helyen megvágták az ágak, mert én hülye, nem mindenhol néztem körül, párszor majdnem kitörtem a nyakamat. Ráadásul, a létező összes koreai bogarat idevezényelte az anyatermészet, hogy a szabadon lévő lábszáramat kidíszítsék, legszívesebben véresre vakarnám mindkettőt! Már komolyan a sírás kerülget, mert elfáradtam, éhes és veszettül szomjas vagyok, és annak ellenére, hogy már bőven sötét van, olyan tikkasztó meleg vesz körül, hogy izzadok, mint a ló!

Hirtelen vízcsobogást hallok, és amennyit erőm még maradt, bukdácsolva ütöm félre az elém álló növényeket. Aztán nem bírom visszatartani, legördül egy könnycsepp az arcomon, mikor elém tárul a mi kis patakunk, nagy léptekkel a víz előtt termek, és térdre rogyok. Nem tudok foglalkozni a térdemet érő fájdalomtól, most már az sem érdekel, ha kisebesedett, elfeledkezve a városi gyerek lelkemről, egy nagyobb adag vízet merítek a patakból. Próbálok nem arra gondolni arra, vajon hány állat mosdhatott vagy végezhette dolgát a patak vízében, úgy nyelem a hűs folyadékot, mint még soha! Annyi vizet juttatok a szervezetembe, hogy hátra kell dőlnöm a jóllakottságban, biztos úgy nézhetek ki, mint egy hajléktalan! Érzem magamon, hogy piszkos és büdös vagyok, a gyomrom pedig fájdalmasan kordul meg minden alkolommal.