Dead Jokes || horror

-15.rész-

Egy percet sem tudtam aludni abban a faházban, ahová Damien cipelt el. Az ágy amin feküdtünk, poros és pókhálókkal teliszőtt volt. Egész éjjel lépteket hallottam a fejem mellől, s szinte úgy forgattam a fejemet mintha őrült lettem volna.

Viszont velem ellentétben Damien békésen szunyókált, néha-néha horkolva egyet. Mikor meguntam a folyamatos ijedtségemet, kisétáltam a ház elé. Összefontam karjaimat magam előtt, s kint dideregtem egy ideig a kora reggeli hűvös időben.

A madarak boldogan csiripeltek, a kocsik a közeli autópályán már javában száguldoztak.

Elgondolkodtam a tegnapon, s Anne-re gondolva elkapott a sírhatnék. Valójában már sosem fogom őt viszont látni, ám rajtam kívül se a családja, se a barátai.

Könnyeimet törölgetve elnéztem a távolba, ahoz az épülethez ahol megtaláltuk a hulláját. Ugyanolyan szörnyen festett mint legutóbb. Pontosan ugyanazzal az érzéssel öntött el, pedig itt több száz méterre voltam tőle. Féltem még csak ránézni is.

Amint a falevelek közt lépkedtem, meghallottam magam mögül az ajtó nyikorgását. Gondoltam Damien felébredt és csak köszönni akar vagy valami. Felnéztem rá, ám csak egy üres tekintetet láttam ami kiült az arcára. Felém nyújtotta jobbját, amiben egy fegyver foglalt helyet.

Ledöbbenten néztem rá, kezeim remegni kezdtek s szívem felhevült dobogását még a fülemben is éreztem.

Szóhoz sem juttottam, talán mert még megszólalni is féltem nehogy meghúzza a ravaszt.

Pár pillanattal később lépett egyet felém, ám még így is messze volt hozzám. Már két kézzel tartotta a fegyvert, nekem pedig könnyek szaladtak le arcomon.

-Mit akarsz csinálni? - suttogtam szinte, alig jött ki hang a torkomon. Zokogtam, s egyre csak dühössé váló arcát vizslattam, nem is tudom miért, talán válaszokat próbáltam keresni benne.

Rádöbbentem hogy a szívem mélyén mennyire szeretem őt és a hülyeségeit. Viszont ő továbbra sem mondott semmit, csak tartotta felém a fegyverét.

Végül leengedte maga mellé a tárgyat, majd erősen a tarkómra fogva magához húzott s ajkaimra tapadt.
Bármennyire is szerettem őt csókolni, abban a pillanatban nem volt erőm a félelmen kívül bármi másra koncentrálni. Még mindig remegtem, és nem értettem semmit.

-Bent van egy ember a házban, aki meg akar ölni téged. Nem engedhetem meg neki ezt az örömet, úgyhogy kérlek fogd ezt Menzie, és csak rohanj! - adta nekem a fegyvert, szemeimbe nézve. - Rohanj amíg csak a lábad bírja! - kiáltott ám én még mindig csak értetlenül álltam előtte.

-Mi? Nem.... nem hagylak itt, gyere te is! - próbáltam visszaadni neki a fegyvert.

-Kérlek, Menzie! - kezdett el zokogni ő is, majd meglökve engem, elkezdtem futni a fák sűrűjében.

Magamhoz szorítottam a fegyvert, egyre csak homályosult látással a sírás miatt.

Amint távolodtam a háztól, az erdőt hirtelen egy dörrenés csapta fel.
Ezután minden elcsendesült, én pedig lépve pár gyenge lépést, a hang felé kaptam a fejemet.