Eldarya világa

Visszaemlékezés 4.

"Íjamat megfeszítve célba vettem az első szörnyeteget."

A nyílvessző süvítve szelte át a mardosó füstöt, majd egyenesen a lény mellkasába fúródott. Hirtelen megtántorodva emelte rám nagyon is élénk tekintetét. Vörös szemei izzottak, akár csak a parázs, melyekkel engem pásztázott. Vadászból lettem préda. Remegő kezekkel nyúltam az újabb vesszőért, mire őrjöngő fekete gomolyagként indult meg felém. Íjamat megfeszítve kilőttem az újabb nyilat, s nem tétovázva a következőért nyúltam.  A harmadik nyílvessző is célba ért, mire velőt rázó sikoly közepette roskadt össze a szörnyeteg, majd elporladt. Füsté és hamuvá vált, mely egybeolvadt az égő házak martalékával. Három nyílvessző kellett egyenesen a szívébe, hogy ez a szörnyeteg kimúljon. És csak úgy hemzsegtek a Menedéken. 

Gondolkodás nélkül a lángok közé vetettem magam. A szüleim...meg kell találnom őket. A füst percről-percre sűrűbbé vált, megnehezítve ezzel a dolgomat a tájékozódásban. Hunyorogva próbáltam kiigazodni a körülöttem tomboló káoszon. Mindent elöntött a vér...az a rengeteg vér. A fejemet megrázva rohanni kezdtem az ismerős utakon. Csak érjek oda időben... Sikolyok, kiáltozások,fegyverek csattanásának hangja töltötte be az egykor békés Menedéket. 

Mellettem fejvesztve rohanó tündérek, s a fel-felbukkanó rémségek lepték el az utcát. És az egyikük egyenesen rám meredt. Ocsmány szájából csöpögött a nyál, karmairól folyt le a frissen oltott vér. Mint egy ragadozó ösztönlény, úgy tartott felém ahogy hörögve vigyorra húzta pofáját, ezzel megvillantva éles fogsorát. A tömeg körülöttem akár csak egy felbolydult méhkas, dulakodva menekült az árny elől nagyot taszítva rajtam. De ő kizárva a külvilágot fogát rám fenve foglyul ejtette riadt tekintetemet, majd hirtelen rám vetette magát.  Védekezésképp az íjat magam elé kapva  tartottam távol a csattogó állkapcsot az arcomtól. Karmai a karomba mélyedve tépte fel a bőrömet, ezzel vért fakasztva. Legszívesebben ordítottam volna fájdalmamban. Éreztem forró, gyomorforgató leheletét a nyakamon és az arcomra cseppenő meleg nyálat. Erősen a földhöz szegezve nyomta teljes súlyával a mellkasomat. Reszketeg, nehézkes lélegzetvételek közepette próbáltam letaszítani magamról a rettenetes termetét az erős tölgyfa íjjal. Metszőfogai már veszélyesen közel jártak az arcomhoz, s mint egy utolsó erőfeszítéssel, irgalmatlan sikoly hagyta el a torkom, ahogy kétségbe esetten próbáltam szabadulni a halál markából. Már csak pár centiméter választotta el a torkomat és a lény fogsorát. Egyre...egyre közelebb ért. Szemeimet összezárva készültem fel a mérhetetlen fájdalomra.  A következő pillanatban vér terítette be az arcomat. De nem a sajátom.

- Marceline!- ordította egy ismerős hang. Szemeimet kinyitva láttam, hogy egy dárda fúródott a lény fején át, s annak elernyedt teste zuhant rám. 

- Marce! Marce!- két kéz a hónom alá nyúlva rántott ki a porladozó test alól.

- Marce! Itt vagyok. Itt vagyok...- egy meleg tenyér simított végig a vérrel borított arcomon. 

- Gil...- szóltam rekedten, s hunyorogva kerestem nyugtató tekintetét. Iszonyúan fájt mindenem.

- Csss. Ne beszélj! Kiviszlek innen, bízz bennem!- azzal karjaiba kapva rohanni kezdett velem a kiutat keresve. Szemeim előtt összefolyt a körülöttünk zajló borzalom.

- Gil...a szüleim..ők még...- nyöszörögtem halkan a fájdalomtól nehézkesen. 

- Megkeresem őket is. Te csak tarts ki! Könyörgöm Marce. Csak...még egy kicsit...

Sziasztok! Itt is lenne az új rész. Ne haragudjatok a nagy kihagyásért! Ezentúl igyekszem nem elhanyagolni a történeteimet! És köszönöm a sok bátorító kommentet! <3