Eldarya világa

Nincsenek véletlenek

-Nem véletlenül látsz most engem-arca hirtelen elkomorult, s néhány gyötrelmes percnyi hallgatás után kelletlenül folytatta;

-Hol is kezdjem?

-Mondjuk az elején- vetettem fel az ötletet egy sanda vigyor kíséretében. Anyám nem igazán értékelte a viccelődésemet, helyette inkább jó pár metsző pillantással jutalmazott.

-Emlékszel a balesetre igaz?- kérdezte halkan, mire arcomról rögtön lelohadt az iménti vigyor, s jókedvem is tovaszállt. Némán bólintottam.

-A medál a nyakadban,- intett az említett tárgy irányába- rendkívül régi és különleges darab. A családomban már hosszú generációk óta öröklődik anyáról lányára. Bár, hogy őszinte legyek igazán én sem vagyok tisztában a nyakék mivoltáról, azonban egy biztos. Azon a napon amikor meghaltam,- itt önkéntelenül is megakadt, s összeráncolt szemöldökkel végigtekintett magán- a medál megmentett. Legalábbis a lelkemet. Erre azonban magától nem lehetett volna képes...

-Tessék? Akkor...

-Valaki aktiválta...-fejezte be a megkezdett mondatomat.

-De ez...mégis hogy történhetett?

-Szerinted ha tudnám nem mondanám el?- fortyant rám, majd egy sóhaj kíséretében folytatta.- Mindenesetre köze van ahhoz, hogy kiszabadultam a medálból. Rengeteg mágikus energia szabadult fel a kis barátodnak köszönhetően. Valószínűleg ezért vagyok most itt.

-Várjunk csak...Te végig az elmúlt időben láttál és hallottál mindent ami velem történt?- arcomból kifutott a szín, s pillanatok alatt pergett le előttem az emlékrengeteg, aminek anyám fül-, és szemtanúja lehetett. Azt a nyakláncot mindenhova magammal cipeltem. Mindenhova...

-Az nem kifejezés kisasszony!- hördült fel anyám, s szikrázó tekintettel mért végig. Maradt volna a medálban.... A gondolatra mosolyogva megcsóváltam a fejem.

-Lehet hogy te viccesnek tartod a késő esti hentergést a fűben egy idegennel, de szerintem cseppet sem az!- arcom paprikavörösbe váltott, mire anyám elégedettséggel eltelve intett felém;

-Gyere Kicsim, most pedig megyünk és megfojtom apádat.

-De anya...- kezdtem mire haragosan félbeszakított.

-Semmi de. Majd én megmutatom neki, hogy mi jár a hozzá hasonló fajankóknak!- szemeiben tűz égett, s elképesztő határozottság sugárzott belőle. Ám mire kettőt pislantottam anyám el is tűnt, én meg persze lélekszakadva rohantam utána. Alig léptem ki a fák takarásából nevetséges kép fogadott. Anyám éppen apámat próbálta padlóra küldeni, de nemes egyszerűséggel átesett rajta. Mégis hogy gondolhatta, hogy kárt tudna tenni benne test nélkül?  Ami viszont ennél is furcsább volt, apa nem reagált rá. Kétség sem fért hozzá, nem látta őt, ahogy a többi vendég sem a dühöngő őrült nőt, aki éppen a házigazdát próbálta megfojtani kevés sikerrel. Anyám végül feladva a küzdelmet mellém lépdelt. Eddig még senki sem vette észre a visszatérésemet. 

-Ahogy gondoltam...- morgolódott mellettem- Csak az Eldaryai származással bíró emberek láthatnak...- értetlenül fordultam felé. Mit ért a "származás" alatt? Mielőtt azonban megkérdezhettem volna anyám szeme felcsillant, s izgatottan tekintett körbe.

-Na de az állatok,- szólalt meg hirtelen, s eszelősen elvigyorodott- az egészen más tészta. Talán ha...- szemeimet arra pontra vezettem, amit megrögzötten figyelt. Charli nénikém és kutyája Pedro volt az. Értetlen arccal néztem vissza rá:

- Mire készülsz?- suttogtam felé, mire csendre intett. Egyre inkább a kutyát szuggerálta, mire az felénk pillantott. Anyám a győztesek mosolyával dőlt hátra a mögötte lévő fának.

-Remélem tetszik az ajándékom Tom...

A következő pillanatban Pedro, mint akibe villám csapott, kitépte Charli nénikém kezéből a pórázt, majd őrült módjára kezdett szaladni az asztalok felé. Ezek után éles sikolyok, hangos csattanás és a poharak törésének a hangja jutott el hozzánk. Pedro a nagytestű kutya, az asztalokat és a vendéket feldöntve tört utat magának, ezzel nem kis káoszt teremtve maga mögött. Hitetlenkedve fordultam anya felé.

-Ez a te műved?

-Jajj ne nézz már így! Képed vagyok az élőlények bizonyos szintű befolyásolására, feltéve, ha van hajlamuk az adott cselekvésre. Abban a kutyában tombolt a ki nem engedett gőz. Én csak adtam neki egy kis löketet. Bár egy kicsit berozsdásodtam, korábban ez embereknél is működött- mindezt pedig olyan lazán félvállról vetette nekem oda, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy képes manipulálni az embereket.

-Ezt nem hiszem... Hogy lehet ez?-csóváltam meg a fejem, továbbra is a káoszt figyelve.

-Réges-régen volt az egyik felmenőm és egy szirén között egy kis affér...

-Ne is folytasd...- szakítottam félbe mosolyogva megfeledkezve a körülöttünk lévő felfordulásról.

-Viszont ahogy látom, a mi kis cinkosunk kezd belelendülni, így ideje lesz lelépnünk- azzal máe indult is vissza a fák takarásába. 

-De mégis hova?- fakadtam ki csendben magam elé bámulva. Most már nincs hova mennünk...

-Haza,- fordult vissza felém anyám egy gyengéd mosoly kíséretében- Eldaryába.

Köszönöm szépen az 1K-t! <3