Eldarya világa

Ó te jóságos ég!

Mintha...mintha semmi sem történt volna...

Magamba roskadva húzódtam össze. Mi a franc folyik itt? Az avar zörgésére kaptam fel a fejem. Könnyektől fátyolos szemekkel pillantottam a felém igyekező alak felé. Az apám volt az. Haragos tekintettel nézett rám. A körülötte röpködő bogarakat idegesen próbálta lecsapni, majd a sikertelen próbálkozások után inkább nekem szentelte a figyelmét.

-Engem hidegen hagy a tinédzserek idióta szokásaik, de ez több a soknál! egy órán keresztül vártunk rád, hogy "kiszellőztesd a fejed"!

Igaz is, ezzel az indokkal menekültem el arról a puccos partiról. Apám ideges gesztikulálások közepette folytatta monológját;

-Szedd rendbe magad és azonnal gyere vissza! Ezt a gyerekes viselkedést nem tűröm el! Húsz éves vagy az isten szerelmére is!-vajon akkor miért kezel gyerekként aki nem tud a sorsa felől dönteni? Kaptam még pár metsző pillantást, majd dolga végeztével ott hagyott.

-Egy óra-emésztettem a hallottakat. Térdeimet átfonva kuporodtam össze a fa tövében. Az egész...tényleg csak egy álom volt? Minden...amit átéltem...a fiúk...a barátaim... Mindez csupán a fantáziám műve? Egy derengő álomkép? Talán...ha mégis... A boszorkánykör! Hirtelen ugrottam föl, megragadva a remény aprócska szikráját. Lehetséges hogy visszajuthatok? Kapkodva töröltem le a könnyeimet, s szemeimmel a mágikus kört kerestem. Rögvest megláttam, s amilyen gyorsan csak tudtam, szoknyámat megemelve rohantam a kör felé. Belépve azonban...nem történt semmi... Ez komoly?! Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, majd mérgesen ki-be kezdtem ugrálni a gombák között. De csakúgy mint először, most sem történt semmi. Ez csakis az Ő műve lehet...

-Ash-keltem ki magamból- Mégis mi a jó büdös francot műveltél?! 

Mérgesen túrtam a hajamba. Az iménti reményvesztettségem szerte foszlott, s helyébe harag lépett.  

-Esküszöm ha a kezem közé kerül...én... Ahrr utállak!- kifogyva a szuszból huppantam le a kör közepére. Túl valósághű volt ahhoz, hogy álom lehessen.

-De akkor mégis mi a franc folyik itt?!-sóhajtva dőltem hanyatt, s kezdtem bámulni a felettem elterülő fák lombjait. Talán megőrültem... Az összes opció közül ez tűnik a legvalószínűbbnek. A nyakamon lógó medál hűvösen simult a bőrömhöz. Óvatosan fogtam a kezeim közé, s arcom elé emelve kezdtem tanulmányozni.

-Mondd, mégis mit tegyek anya?

-Először is kellj fel a földről kisasszony! Túl szép ez a ruha ahhoz, hogy a földön fetrengj benne!-a hirtelen jött hangra megugrottam, s olyan gyorsan pattantam fel, hogy a nyakam is belereccsent.

-Ó te jóságos ég!-én megőrültem. Ez nem lehet az anyám hangja. És ha megfordulok nem ő fog ott állni. Ez csak a túlzottan élénk fantáziám műve. Kifújva az eddig benntartott levegőt, minden maradék bátorságomat összekapargatva megfordultam. Nem hittem el amit láttam. Ez Ő. Hiába dörgöltem a szemeimet, csak nem tűnt el. Finoman a karomba csíptem, hátha megint csak a képzeletem játszadozik velem, de a fájdalom hamar ráébresztett, hogy ez bizony itt a valóság.

-Anya?- kezdtem szipogva.

-Jajj, csak semmi könnyek, tudod jól, hogy nem bírom- mosolygott rám, mire akaratlanul is a karjaiba vetettem magam. Legalábbis ez volt az elképzelés, ugyanis anyám meleg szerető karjai helyett a nedves talajba fejeltem. A homlokomhoz kapva cifra káromkodás hagyta el a számat. Ő most komolyan arrébb ugrott?!

-Ha nem akarod hogy megöleljelek igazán szólhattál volna...- morogtam a bajszom alatt még mindig a puklit szorongatva a fejemen.

Anyám kacagása törte meg az erdő csendjét, s felpillantva láttam meg, hogy ugyanott álldogál ahol eddig is.

-Butus. Persze hogy szeretném, csak jelen esetben ez lehetetlen- hogy bizonyítsa állítását kezével felém emelte, s nemes egyszerűséggel átnyúlt rajtam. Ilyen nincs... Akkor én átestem rajta?! Arcomat látva újfent nevetésben tört ki.

-Ugyan ne bánkódj. De ami még ennél is fontosabb, beszélnünk kell. Nem véletlenül látsz engem...

Hát remélem tetszett, igyekszem a következő résszel, s addig is jó olvasást! <3