Eldarya világa

Visszaemlékezés 2.

7 évvel később

- Gil! Gil! A fenébe is hol vagy?- az egész Főhadiszállás tőlem zengett, ahogy mint mindig, ezt a majmot kerestem. Hol a francba van ez az idióta? Alig 10 perc múlva kezdődik a megnyitó, ahol aztán megtudjuk melyik gárda tagja leszünk. Ugyan a kérdőíveket már kitöltöttük, azonban egy ünnepség kíséretében tudjuk meg az eredményeket.

- Marceline! Már megint miattad késünk el!- megfordulva egy ég kék szempárral találtam szembe magam.

- Még hogy miattam! Fél órája várok rád!- fújtattam haragosan. Mindig ezt csinálja, ha valahová pontosan kell érkeznünk.

- Sajnálom!- kacagott fel.- Dolgom volt.

Mintha nem tudnám, hogy minden egyes nap keményen eddz. Az álma, akárcsak nekem, az, hogy az Obszidián gárdához csatlakozzon.

- Mindegy, inkább siessünk- sóhajtottam lemondóan, majd a Kristályterem felé vettük az irányt. Az ajtón belépve igyekeztünk elvegyülni a tömegben, de Nerissa a Kristály őrzője nyakon csípett bennünket.

- Hova-hova? Nem szép dolog késni egy ilyen eseményről- nézett ránk szúrósan.

- Nagyon-nagyon sajnáljuk, nem így terveztük és...- mentegetőztem riadtan. Csak ezt ne...

- Na jó menjetek. Elvégre ez rólatok szól...- mosolygott ránk, majd utunkra engedett.

- A szokásos fejmosás elmaradt- suttogta nekem Gil, miközben Nerissa egy emelvényen állva beszédet tartott nekünk, fiataloknak. 

- Valóban- mosolyogtam vissza rá, azonban rettenetesen izgultam. Kezemet tördelve vártam a névsorolvasást. Itt kiderül melyik gárdába kerülünk. Tenyerem izzadni kezdett és hirtelen nagyon megszédültem. Mi lesz ha nem sikerül? Ha nem...? 

Egy meleg kéz szorította meg az enyémet. Gil volt az. Szívemet melegség járta át, s tudtam Rá számíthatok. Reszketve fújtam ki az eddig benntartott levegőt, majd nyugtató tekintetét kerestem. Hogy lehet ilyen nyugodt? Igaz ő még nem tudja... Mióta megismerkedtünk, akár egy törékeny virágszálat óv mindentől. Mintha attól tartana, hogy a legártalmatlanabb szellő ketté törhetne. Ezért hát nem mondtam el neki, hogy én is az Obszidián gárdát választottam. Arcát figyelve töprengtem el. Vajon mi járhat az ő fejében? Talán megérezte szemeimet magán, mert felém fordult, s ezt tátogta:

"Nem lesz semmi baj!"

Hittem neki, mint mindig, mikor ezt mondta. Így kezét szorítva vártam, hogy elhangozzon a nevem.

***

- Tehát az Erdő őrzői közé felvételt nyert; Tiana Laurencia...

- Megcsináltam!- kiáltott fel egy örömittas női hang. Egy hosszú barna hajú lány örömében ugrálva kacarászott. Alig sikerült csendre inteni őt.

A felolvasás zajlott tovább, s az Obszidián gárdához érkeztünk.

- Jól figyeljetek, nem mondom el még egyszer! Tehát az Obszidián gárda tagjai a következők: Gilbert, Vitus, Latrina, Denis, Marceline...

- Hogyan?!- Gilbert hangja élesen hasított a terembe.

- Gil...- kezdtem megmagyarázni- Én el akartam mondani neked...

- Mikor? Mégis mikor?  A francba is, ez nem játék! Az életed múlhat rajta!- még soha ezelőtt nem láttam ilyen haragosnak. Szemei izzottak az elfojtott haragtól. Ez azonban most mégsem érdekelt, ugyanis én is tajtékzottam a dühtől. 

- Miért a tiéd nem? A te életed nem kerülne veszélybe? A te életed nem számít?- keltem ki magamból, s torkom szakadtából kezdtem el én is üvöltözni.

- Az más!- rázta tagadólag a fejét.

- Mégis miben különbözik Gil?! A rohadt életbe áruld már el!- hangom elcsuklott a mondat végén, ahogy Gil-re néztem. Már nem volt mérges. Sőt, egyenesen fájdalomról árulkodott az arckifejezése. 

- Az én életemnek nincs értelme nélküled...- mondta ezt már kicsit visszafogottabban. Nekem pedig ketté hasadt a szívem, amikor hátat fordítva nekem otthagyott a teremben egyedül megannyi ember kérdő tekintete kereszttűzében.

- Gil...- suttogtam az ajtó felé, s éreztem, ahogy arcomon leperegnek az első könnycseppek, de nem az utolsók...

Kérlek ne hagyj egyedül! 

Sziasztok! A jövőben igyekszem gyakrabban hozni a részeket! Jó olvasást!