Eldarya világa

Visszaemlékezés 1.

A szél csendesen ringatta a fák lombjait, s mint csintalan gyermek bele-bele kapott az arra járók tincseibe. A tó lágyan fodrozódott, s a nap sugarai meg-meg csillantak az apró hullámokon. Gyerekek élénk kacaja elevenítette meg a festői tájat. Egy parányi kislány ücsörgött a magas fűben, s gyűjtötte csokorba a szebbnél szebb virágokat. Ám egy erősebb fuvallat kalapját felkapva repítette az ég felé. Riadtan felpattanva utána rohant, hogy elkapja a szökevény fejfedőt. De a szellő csak nem engedett, így a bársonyos anyagot egy hatalmas fa tetejére ejtette. Meglátva ezt a lány keserves sírásba kezdett. Mégis mit mond az édesanyja, ha megtudja, hogy elvesztette a kalapját? Némán pityergett tovább a fa alatt, mikor valaki megszólalt:

- Miért sírsz? Bántott valaki?- egy ugyancsak fiatal fiúcska volt. Szőke haját összekócolta a szél, ám ennek ellenére arcán pajkos mosoly ült. Égkék szemeivel barátságosan tekintett a lányra.

- Nem...- szipogta csendesen, s fejét felemelve nézett újdonsült társaságára. Sötét szemeit könny áztatta, orcája kissé kipirult a sok sírástól.

- Csak a...szél...felrepítette a kalapomat...- dadogta megszeppenve, s a magasra nyújtózkodó fára mutatott.

- Annyi baj legyen! Lehozom én neked, csak ne sírj!- bíztatta a fiú, s kezét nyújtva folytatta- A nevem Gilbert, de a barátaim csak Gil-nek hívnak.

Félénken csúsztatta kezét a Gil markába.

- Marceline- mondta, majd kezet ráztak.

És itt kezdődött meg történetünk...

Sziasztok! Kisebb részekként fogom feltölteni Haku anyjának (Marceline) történetét. Jó olvasást és köszönöm a türelmet!