A fehér angyal

1. rész: A kezdet

1.

A park nyugodt volt semmi nem zavarta meg a nesztelenségét a csendes őszi délutánon. A fa levelei hulltak le itt-ott, de még mindig nem voltak csupaszak a fák. Ez a hely hihetetlen békességet árasztott magából. Ez kellett a zaklatott Alicienek is, aki még mindig nem dolgozta fel a szörnyű tragédiát, amiben az apja és anyja odaveszett. Már két éve volt, de most előtört belőle a szívébe markoló fájdalom, amely emésztette a lelkét, és a bűntudat, ami nem hagyta aludni éjjelenként. Bár, nem emlékezett mi történt valójában, és, hogyan élhette túl, de nem is szerette volna ezt az ismeretet birtokba venni.

Szeméből folytak a könnyek egymást követve, megállás nélkül. Tizenhat éves volt. Hosszú barna hajába lágy hullámok verődtek, és leért egészen a derekáig. Átlagos testformával rendelkezett, de a szeme gyönyörű volt, mintha változtatná a színét, egyszer zöld színű máskor meg mintha aranybarna vegyülne bele. Miután árván maradt, Doris és George vette gondjaiba a lányt. Alicie nem érezte jól magát, ott, bármennyire is kedvesek voltak hozzá. Zackkel, nevelőszüleinek fiával nem jött ki túl jól. Úgy érezte, valamiért nem kedveli őt a fiú, pedig egyidősek voltak.

A park nyugalma nyújtott neki elég erőt, ahhoz, hogy élni tudjon. Sírt talán soha nem annyira, mint most ezen a délutánon. Ráesteledett és észre sem vette. Valaki egy zsebkendőt nyújtott neki, és ő elvette, anélkül hogy tudta volna ki adta. Megtörölte a szemét, majd könnyein keresztül felnézett. Egy kedves arcú fiút látott, Zackkel ellentétben neki fekete haja volt, és meleg kék szeme. Nagyon barátságos volt, és egész lényéből békesség áradt, mintha direkt a lány megnyugtatására küldték volna.

Alicie felállva is csak a mellkasáig ért. Barátságosan, a megszeppent lányra mosolygott, mintha arra várna, hogy az előtte álló megtörje a csendet. Mintha csak az lenne vágya, hogy elmondja neki minden bánatát.

- Miért sírtál?- kérdezte az ismeretlen melegséggel hangjában.

- Én nem is sírtam csak valami a szemembe ment. - háborodott fel Alicie.

- Messziről láttalak, elég letörtnek tűntél, minden rendben van?- kérdezte aggódva, mivel nem érkezett felelet folytatta. - Menj haza késő, van és sötét is ez a park nem neked való ilyenkor. Különben is veszélyes egy lánynak egyedül kószálni.

- Igazad lehet - kezdte -, de tudok magamra vigyázni. Különben meg néha jól esik egyedül lenni, amikor...

-... elég a minden napokból. - fejezte be a mondatot. - Elkísérlek a kijáratig, rendben?

Valamiért a hangja lágy volt, ugyanakkor, ellent sem lehetett neki mondani, ez a kérdés egyfajta parancsnak hatott. Egy utasításnak, s Alicie képtelen volt ellenkezni. Ránézett az előtte álló fiúra, nem tudta miért, de érezte, hogy vele kell mennie. Vonzotta magához, mint a fény a molylepkét. Mégis volt egy fajta félelem mélyen a lány szívében. Talán, ha enged, ennek a vonzásnak megégetheti magát.

- Jó. - egyezett bele.

Csendben lépdeltek egymás mellett, a kivezető út rövid volt. Eközben elsiklottak a kopaszodó fák mellett, nem sokára itt tél. A padok, melyek itt elvétve akadtak, mindegyiknek volt a támlájába faragva egy alak. Olyan volt, mint a mesékben élő lények. A bejárat több méter magas, kovácsoltvas kapu volt, melybe szintén furcsa alakzatok voltak vegyítve. A kapun volt egy felirat, amelyet a lány eddig soha nem vett észre, és most a sötét miatt nem látta. Megérkeztek hát a park végéhez, és Alicie oldalra nézett, hogy megköszönje a kedvességet az ismeretlennek. Nem látta a fiút, mintha a köd nyelte volna el a föld felszínéről. Csupán néhány földre hulló levél maradt a helyén. Alicie haza ment, bár a történtektől még mindig kicsit zsongott a feje. Még mindig nem értette, hogy hova tűnhetett a segítője. Egyből ágyba bújt, és álomba sírta magát.