A fehér angyal

2.

2.

Zack a kórházi ágyon ébredt fel, üresnek tűnt a feje, és minden zavaros volt. Körbe nézett a szobában és meglátta az apját, aki olvasott, az anyját, aki ránézett, és hívta az orvosokat, mert fia felébredt a közel négy évig tartó kómából. Zack értetlenül meredt ki a semmi felé, nem stimmel valami, ezt világosan érezte, mert a szíve boldog volt ugyan, de mégis hiányzott neki valami, vagy inkább valaki?

3 évvel később...

- Már megint itt vagy? - kérdezte egy ház szobájában Matt Alicietől. - Már három év telt el, de te folyamatosan meglátogatod Zacket, úgy sem lát mi értelme?

- Én látom, és ez bőven elég. Milyen az alvilág vezetése? - kérdezte unottan.

Az évek múlása nyomott hagyott a lányon, nem öregedett, de komoly lett, és a szeme állandóan szomorúan csillogott, mint aki csak van, és nem él.

- Elég jó. - vonta meg a vállát az arkangyal. - Elég méltó büntetés ez számomra. Azért jó látni, hogy a húgom a szerető családban fog felnőni Zack, és a szülei mellett.

- Honnan tudjátok, hogy ő Amelia reinkarnációja. - kérdezte elámulva Alicie.

- Onnan, hogy kiskorában is így nézett ki. Még csak egy éves lesz, de nagyon aranyos. - mondta halvány mosollyal az arcán. - Egyébként Eriknek, és Suzynak is gyereke született.

- Tényleg, el is felejtettem, hogy nem sokára szülői örömök elé néznek. - hazudta jelentéktelenül Alicie.

- Lambert aggódik miattad, amióta ő lett Michael testőre folyton kérdez felőled, mert fél, hogy nagyon magad alatt vagy még mindig. - hozta fel Matt.

- Kérlek, nem akarok erről beszélni, csak azért, mert mindennap egyszer eljövök néhány órára ide, attól még nem leszek Amelia. Én választottam ezt. Jól tettem, én ezt tudom biztosan. - mondta fojtott hangon.

- Miért nem jössz hozzám feleségül, ahogy azt a szüleid akarták? - kérdezte ismét, hiszen az eltelt idő alatt folyton ezzel nyaggatta a lányt.

- Nem tehetem meg veled, mert nem szeretlek, nem úgy, ahogy őt. A napokban lesz a zongora fellépése. - mondta halkan, és fájdalommal a hangjában. - Néha úgy érzem, mintha emlékezne rám, mert azt teszi, ami nekem is az álmom volt. Megígérem, hogy kevesebbet jövök, de holnap meg kell néznem a fellépését.

- Megértem. - mondta együtt érzőn, majd elment.

Ott maradt a szobában az alvó Zackkel, és nézte, amint forgolódik.

Bárcsak együtt élhettük volna le az életünket, de te legalább boldog vagy. - gondolta.

Az idő, amikor Zack színpadra állt hamar eljött, és csodálatosan zongorázott. Miután befejezte a koncertet, kiment az erkélyre, ahonnan csodálatosan lehetett látni a naplementét. Alicie odaállt a fiú mellé, és kezét az övére tette, bár tudta semmi haszna, mégis aggódott, mert a fiú arca gondterhelt volt.

- Mondd, hogy hihetted, hogy ezzel jót teszel nekem? - kérdezte halkan.

Alicie megtorpant, hiszen nem láthatja őt, hogyan lehet ez?

- Sokáig gondolkodtam, hogy mi hiányzik az életemből, és mindig egy fiatal lánnyal álmodtam. - magyarázta a semminek. - Tudom, hogy itt vagy, mert érzem. Bár nem láthatlak, nem ölelhetlek meg, de tudom, hogy itt vagy. Alice...- ejtette ki a nevét olyan fájdalmasan, ahogy csak tudta. - Valami balul üthetett ki, mert szerintem nem kéne emlékeznem, de én tudom mi történt, és úgy sejtem a te kezed van a dologban. Szerencse, hogy tudok az angyalokról, mert a rám törő melegséget csak akkor érzem, amikor itt vagy. Lehet nem is hallasz...- ökölbe szorította a kezét, és két könnycsepp esett a párkányra, sírt. - El kell mondanom, hogy ostoba vagy, hiszen ezt együtt képzeltük el, csak miattad kezdtem zongorázni, mert ez volt az álmod. Szeretlek, ezt nem vehették el tőlem, talán ezért emlékszem, mert olyan nagyon kötődöm hozzád.

A lány nem tudta mit tegyen, sem szólni nem tudott, sem elmondani, hogy ő is szereti, és soha nem is lesz rá módja. Boldog volt akkor, amikor megmenthette a szerelmét, mert úgy hitte, hogy jobb életet biztosíthat a számára, de ő is szenved a lány hiányától, akit el kellett volna felednie. Ezzel együtt kell élniük, ha egymás nélkül, akkor is.