Vedd el a férjet!

Harmadik

Nagyjából negyed órát vezettem, amikor egy pillanatra leragadt a szemem, és rémültem a fékre tapostam. Chanyeolt csak a biztonsági öv tartotta meg, majd rögtön combomra markolt és éber döbbent tekintettel meredt rám.

- Jól vagy?

- Azt hiszem képtelen vagyok még fél órát vezetni – sóhajtottam, ahogy kitettem a vészvillogót és lassan az út szélére álltam. Még uralkodott rajta a sokk, mert tökéletesen tudtam, hogy ha többre nem is egy másodpercre, egyetlenegy pillanatra elaludtam a volán mögött, ami még sosem fordult elő velem.

- Ne haragudj, nem gondoltam bele, hogy milyen álmos lehetsz, minden rendben? – simított végig arcomon, mire kissé megkönnyebbültem.

- Jól vagyok, még sosem volt ilyen...

- Menjünk haza, 2 percre lakom innen – csatolta ki az övét és ki akart szállni.

- Megvagyok, csak mondd, merre menjük – húztam vissza.

Tényleg nem kellett sok idő, hogy egy az enyémnél sokkal menőbb környéken próbáljak besorolni a mélygarázsba és megszállt a béke, ahogy végre leállítottam a kocsit. Megkönnyebbülve dőltem hátra mire Chanyeol keze ismét lábamra szorított. Eddig fel se tűnt, hogy végig rajtam tartotta kezét, most viszont ismét kirázott a hideg.

- Menjünk fel – nyögte fáradtam és kiszállva várt meg engem is.

Szó nélkül szálltam ki és mélyeket lélegezve próbáltam túljutni az előbb történteken. Mintha nem is én lettem volna. Bár mostanában ezt gyakran elmondhattam magamról.

Nem kellett volna itt lennem, nem voltam felkészülve arra, hogy szembe találkozzak a családjával. Tényleg... Yoora. Mégis mit mondjak neki, hogy egyszer csak beállítok a vőlegénye oldalán már majdnem éjszaka? Megtorpantam a lift előtt és rájöttem, hogy nekem semmi keresnivalóm nincs itt.

- Baj van? – vett észre Chanyeol épp abban a pillanatban, hogy kinyílt a lift ajtaja.

- Haza kéne mennem.

- Miért? – zavarodott össze, mintha elképzelése sem lett volna tényleg az okról. Mégis mit mondhattam volna? „Figyelj csak mégiscsak épp randizni akartam veled, és most a majdnem feleségedhez készülök felmenni." Nem ezt valahogy nem tudom elképzelni.

- Mong egyedül van otthon... - vetettem fel végül azt az indokot, ami szégyenteljes módon eddig eszembe sem jutott.

- Ó... máskor nem szokott egyedül lenni?

- Jongin mindig ott volt – bukott ki számon és elhúztam a számat. – Mennem kell – vágtam hirtelen hátra arcot, menekülve a valóságom elől.

- Várj már Baek! – kapott utánam, de én nem akartam beszélni vele, nem akartam itt lenni. Nem is szabadott.

- Nem! Ez így nem jó!

- Mi?

- Bassza meg nemsoká feleségül veszed Yoorát, nem kéne itt lennem, nem nekem kell veled lenned.

- Annyira hülye vagy – szorított kezemre. – Miért nem tudsz úgy inni, hogy emlékezz rá? Miért vagy ennyire hülye, miközben amúgy okos vagy?

- Neked most mi bajod van? – kaptam fel én is a vizet. – Semmi jogod kiabálni velem, miközben te vagy az, aki félreérthető dolgokat tesz!

- Akkor miért nem rakod össze a képet, és hagyod abba a felesleges drámázást?

- Hogy mi van? – tátottam el a szám, és hirtelen nem tudtam visszavágni. Még, hogy drámázás! Ráadásul mi az, hogy nem rakom össze a képet? Olyan képek vannak a fejemben vele kapcsolatban, amiknek sehol nem kéne jelen lenniük. Nem még, hogy minden egyes pillanatban, amikor a közelemben van. – Nincs jogod ilyeneket mondani!