Vedd el a férjet!

Arapara

Mong hatalmasat nyújtózott ölemben, miközben az egyik zenei műsort néztem. Túl voltam egy esküvőn és holnapután várt rám az, amelyiket jelenleg a pokolba sem szerettem volna látni. Az agyam azt mondta, rohadjon meg Chanyeol, a szívem viszont majd kiugrott a helyéről örömében. Egy valamiért nem bántam, hogy átvert, az pedig az volt, hogy mégsem lettem egy mocskos féreg. Bár a helyzeten nem javít sokat, hogy utólag kiderült mégsem ő a vőlegény, hiszem e nélkül is megtettem vele. Most viszont már álmodozhattam róla, újraélhettem hányinger nélkül azt az éjszakát.

Chanyeol érintésétől kirázott a hideg, a csókjaitól szikrák ezrei keltek életre testemben, és életem legjobb szeretkezését tudhattam neki. És nem a szex miatt, hanem az érzésekért. Jongint szerettem, mégsem éreztem vele azt, amit Chanyeollal igen.

Nehezen rávettem magam, hogy belepillantsak üzeneteibe, de hiába görgettem végig őket csak üres szavak voltak, egyik sem adta meg nekem azt, amire szükségem volt. Nem voltak igazak. Mármint biztosan sajnálta, hiszem ez volt a legtöbb üzenet, és meg is akarta beszélni, de az indok, hogy miért tette ezt, az egyikben sem szerepelt. Nem írta le azt, hogy szeret, vagy, hogy csak meg akart dugni, még csak annyit sem, hogy ez csak egy kis kaland volt neki. Muszáj a szemembe mondania? Muszáj ezt úgy csinálnia, hogy esélyem se legyen felkészülni? Mi van, ha csak egy kaland voltam? És mi van, ha engem tart a nagy Ő-nek? Jézusom! Én még csak azt sem tudom milyen szerelmesnek lenni! És ha csak egy dugás voltam, mert rég volt valakije? Mondjuk akkor csak nem teperne ennyire... Annyit nem érnék neki. Ha a hírnevét félti arra már rájöhetett, hogy tartom a szám.

Ó istenem! Minek gondolkodom feleslegesen? Úgy sem leszek okosabb...

Péntek reggel kávéval a kezemben baktattam le a kocsihoz, hogy útnak indulhassak az utolsó simításokért. A gyomrom már lefekvés előtt ökölnyi méretűre zsugorodott, ahogy az volt a fejemben ma találkoznom kell Chanyeollal.

Ismét az a rohadt kettősség vette át rajtam az irányítást, az utóbbi időben már kezdtem attól tartani, hogy ez a kialakuló skizofrénia jele. Mi van, ha majd valami olyan elmebeteg leszek, aki egyik pillanatban szereti a másikban meg utálja? Bár már most olyan vagyok.

- Na jó... ideje lenne lenyugodnom, mert ez már tényleg ijesztő - fújtam ki a levegőt. - Csak készüljünk most is a legrosszabbra, onnantól kezdve meg már mindegy - hűtöttem le magam.

Amúgy természetesen sikerült azzal a balekkal álmodnom egész éjszaka. Az álmaim pedig ugyancsak a káosz netovábbjai voltak. Az egyikben épp vadul egymásnak estünk az ágyban, a másikban pedig a képembe röhögött, hogy mégis mit hittem, hogy valaha is én kellenék neki. A következőben pedig az Eiffel torony tetején álltunk és olyan tipikusan nyálas tini filmes feelinggel meredtünk egymás szemébe. Az utolsóban, ami után már végkép nem tudtam visszaaludni pedig lelépett Jonginnal.

Most mondja valaki, hogy nem vagyok totál sötét.

A Mingou ház ugyanolyan elképesztő volt, mint emlékeimben, itt kezdtem neki az ellenőrző utamnak, mivel a templomban, majd csak estefelé lehet elkezdeni a díszítést, itt viszont már nagyban dolgoztak az emberek. A kibérelt teremben már ott voltak a lerendelt virágok, a székekre épp helyezték fel a megfelelő székszoknyákat, ezzel, sokkal szebbé téve őket. Földig érő pezsgőszínű huzatokat kaptak, amelyek harmonizáltak az asztalterítővel. Az asztaldíszek már a helyükre kerültek, még szerencse, hogy a virágos, akivel dolgozom képes olyan állapotban tartani a megrendelt növényeket, hogy azok egy nappal korábban a helyükre kerülhessenek.

Aztán megpillantottam Yoorát, aki a tőle megszokott elegáns ruhákban állt a kiemelt asztalnál, ahol ők fognak ülni, illetve a családjuk. Gondterhelten figyelte az elrendezést, mintha valami bántotta volna, így erőt véve magamon felé indultam. Észre sem vett, annyira elmerült gondolataiban. Talán most tőrt ki rajta az arapara?

- Szia - köszöntem neki, óvatosan vállára simítva, mire kissé összerezzent.

- Baekhyun? Istenem Baekhyun, de örülök, hogy ott vagy - borult nyakamba, és halk szipogásából rájöttem, hogy elsírta magát.

- Minden rendben? - öleltem át óvatosan, mire ő cseppet sem visszafogottan borult nyakamba.

- Annyira aggódtam, hogy nem jössz el, istenem én képtelen lennék nélküled kimondani az igent. Félre ne értsd Sowon egy tünemény, de nekem rád van szükségem - szipogta, mire elmosolyodtam.

- Most már itt vagyok, ne haragudj, hogy így eltűntem.

- Találkoztál már Chanyeollal?

- Nem. Itt van?

- Legalább egy órája lecövekelt a kapuban, hogy beszéljen veled.

- Az szomorú, mert már másfél órája itt vagyok - mosolyodtam el összerándulva a hírre.

- Így járt, szenvedjen csak még - ragadta meg kezem, és elhúzott magával abba a szobába, ami az övé lesz az átöltözéshez meg mindenhez.

- Hogy vagy? - kérdeztem tőle, ahogy beértünk és megpillantottam a ruháját, amit együtt választottunk.

- Rettenetesen izgulok. Tudod végig az volt bennem, hogy ez nem para, minden rendben lesz, és nem is félek attól, hogy ez ne így lenne, csak jézusom. Férjhez megyek! Mármint ezt is tudtam, és ettől sem félek csak... Amikor összejöttem Jungsooval még nagy napnak gondoltam az esküvőt, de az évek múltam olyan természetessé vált, hogy majd lesz, aztán, hogy jött a baba minden felgyorsult, de még akkor sem izgultam, de most...

- Akármilyen természetes, és akármennyire is szereted, ez akkor is egy fontos nap az életetekben. Nincs ezzel semmi baj.

- Mi van, ha pofára esek, miközben az oltárhoz sétálok?

- Majd felsegítelek.

- És ha elhallgat a zene?

- Akkor eldúdolom neked.

- Akkor is énekelsz, ha a zenekar borzalmas lesz?

- Persze, lenyomok neked akár egy egész estés karaoke showt.

- És behúzol a terembe, ha megfutamodnék?

- Miért tennéd? Yoora, minden rendben lesz. Minden. De ha nem is, kit érdekel? Ott fog melletted állni, az az ember, aki az életedet jelenti, akit szeretsz, aki a lelki társad, aki a gyermeked apja lesz, kell ennél több?

- Igazad van. Lenyugodtam - fújta ki a levegőt. - Talán nem is olyan baj, hogy a rózsaszín szalvéták helyett véletlen kéket küldtek...

- Mi van?!

***

Sziasztok!

Ismét egy jó nagy szünettel de visszatértem! Bocsánat miatta.

Az előző részhez egy olyan kisregényt írtam, elsírva minden bánatom és elkésett mindenféle jókívánsággal, hogy szépen el is felejtettem beszúrni a fejezet végére. 

Mindenesetre remélem nektek kellemesen telik ez a 2020-as év ^^.

Halkan megkérek mindenkit, hogy mivel ez egy átvezető fejezet mondjuk rá, zaklasson nyugodtan, hogy itt most ne hónapos kimaradással térjek vissza, mert semmi egetrengető nem történik benne. 

Igazából el is gondolkodtam, hogy hozzárakom a többit is de akkor nem stimmelt volna a lezárás. Valahol a nagy közös dokumentumban elcsúszott az eredeti fejezetek beosztása szóval kissé összekuszálódott a történetem. Emiatt is bocsánat ><. 

Emellett bár még van néhány fejezet a végéig, nagyon kíváncsi leszek, hogy mit fogtok majd szólni hozzá, ugyanis ismét sikerült egy teljesen más véget írnom (pedig eredetileg is vagy öt befejezés volt már a fejemben -_-), mint valaha is terveztem. Szóval most már nagyon kezdek aggódni ><. Épp ezért nyugodtan zargassatok, hogy legalább a következő fejelezettel haladjak. 

Köszönöm, hogy olvastok és írtok, Ti vagyok a legjobbak ^^