Vedd el a férjet!

Mégis valami meggátol

Az életünk tökéletes álomként működött lassan már több mint egy hónapja. Apró érintések, néha csak pár perces találkozások, rögtönzött randik, túlhevült csókok, minden olyan cseszettül tökéletes volt, egyetlen egy dolgot kivéve.
Akárhányszor kerültünk olyan helyzetbe, hogy na mi lefekszünk, befeszültem és a lehető leghülyébben viselkedve hátráltam ki a dologból. Még a kibaszott pettingtől is kirázott a hideg, pedig imádtam az érintéseit, vágytam a csókjára, és bassza meg igenis akartam, hogy végre magamban érezzem. Erre csak nem ment. És még csak megbeszélni sem tudtuk.
Minden ilyen alkalom után, gyengéden magához húzott, és próbált elaludni, de nagyon is éreztem rajta, hogy egyre nehezebben tartja kordában magát.

Talán az elején azt hitte, hogy bűntetem, még csak magára sem vette, mondván megérdemli, de mostanság kezdett rájönni, hogy ez még mindig a bennem munkálkodó önutálat volt, semmint valami kicsinyes bosszú. Mégis kerülgettük a témát. Csak azt nem tudtam ezt meddig lehet játszani.

- Hoztam vacsit - emeltem fel mosolyogva a szatyrokat, ahogy beléptem a lakásomba. Furcsa mód, amióta összejöttünk, csak nálam voltunk, lepasszoltam neki a pótkulcsokat, és nem zavart, hogy néha korábban hazaért, mint én.
- Király vagy, már majdnem éhen haltam. Remélem nem gond, hogy adtam Mongnak enni.
- Nem - hajoltam hozzá egy csókra, és még szerencse, hogy lepakoltam kezemből, és így teljesen hozzá tudtam simulni.
- Mi lenne, ha hévégén átjönnél hozzám? - vetette fel, mire megint megszólalt fejemben a vészcsengő. - Kyungsoo azt mondta vigyáznának Mongra.
- Nem akartak lelépni a hétvégére? - vontam fel a szemöldököm összezavarodva, mire csak félrenézve vállat vont. Kamuzott. - El akartak menni.
- Igen, de megkértem őt, hogy halasszák el.
- Csak miattunk? Valami bajod van a lakásommal? - zavarodtam össze.
- Nincs. Szeretem ezt a lakást, de szeretném, ha átjönnél.
- Miért olyan fontos ez?
- Mert... - bizonytalanodott el. - Talán ez segítene a....
- A miben?
- Abban, hogy...
- Hogy? - kezdtem türelmetlen lenni, mert nem értettem mi baja.
- Hogy végre sikerüljön túllépned azon, hogy lefeküdtél velem - nyögte ki végre.
- Mi? De én...
- Te még mindig mérges vagy magadra azért, és mindennél jobban utálom, hogy ezt tettem veled. Veled akarok lenni, de úgy, hogy neked is jó.
- De nekem jó.
- Dehogy jó. Nem vagyok hülye. Látom a szemedben minden egyes pillanatban, hogy még mindig mérges vagy. Ahogy azt is látom, ahogy elönti a tested a vágy, de egyszerűen nem tudod átadni magad neki. Az elején tényleg elhittem, hogy ez a büntetésem, amiért gyökér voltam, de ez annál sokkal több, nem?
- Én... nem tudom - sóhajtottam. Valahogy ma estére, egy filmes vacsit terveztem, nem egy ilyen beszélgetést.
- Nem tudom, hogy segíthetnék. Hiába mondanám el ezerszer, hogy semmi rosszat nem tettél, te akkor sem tudod elengedni. Ezt nem tudom én leküzdeni benned, neked kell.
- Tudom, de nem megy... még mindig nem. Nem azért, mert nem bízom benned, vagy nem akarom, én tényleg szeretlek Chanyeol.
- Tudom - ölelt szorosan magához - én is szeretlek, és ráérünk.
- Igazából elég frusztráló, hogy jószerivel minden nap ki kell vernem...

- Bolond - szorított magához még erősebben.

Aznap este egy idióta vígjáték után, egymásba gabalyodva feküdtünk le aludni. Ő hamar az álmok mezejére lépett, hallgattam nyugodt szuszogását, de nekem sehogy sem sikerült kikapcsolnom. Ezerszer mértem végig arca minden egyes milliméterét, elraktároztam minden kis vonását, kezeim testén kalandoztak, mint valami rossz perverznek, de ő csak szorosabban ölelt magához.
Talán az a hétvége tényleg segíthet, talán, ha ott leszek... nem... erősen kételkedtem benne.

Péntek este egyedül léptem be a lakásba, magányosan vittem le Mongot sétálni, és másnap reggel összeszoruló gyomorral hagytam, hogy Kyungsoo elvigye a kutyámat. Tényleg nem tudtam mit tartogat nekünk az este, fogalmam sem volt, mi fog történni.
Maroknyira szűkült gyomorral ültem kocsiba, és mentem át Chanyeolhoz. A mélygarázsban hamar helyet találtam, és szinte remegő kézzel hívtam a liftet, hogy felmenjek hozzá.
Őszintén, kényelmetlenül éreztem magam. Nem éreztem megfelelőnek a ruháimat, nem tudtam mit kéne csinálnom, és amíg felértem az emeletre, a lift falát bámultam, ahol egyetlenegy itt lévő látogatásom során épp a világról megfeledkezve csókolóztam vele.
Emlékeztem, ahogy félvakon kóválygott végig velem az akkor is ugyancsak üres folyosón, és szerencsétlenül próbált bejutni a lakásába velem. Most meg az ajtót bámultam, és nem mertem megnyomni a csengőt.

- Kissé sápadtan tűnsz - mért végig, ahogy kinyitotta nekem az ajtót. Izzadtam, remegett a lábam, a hányinger kerülgetett.
- Azt hiszem nem vagyok a legjobb formámban...
- Azt látom, gyere ide - ölelt magához miután lerúgtam magamról a cipőm.
Görcsösen markolásztam a felsőjét, jobban izgultam, mint mikor az első barátommal készültünk lefeküdni. Ez ezerszer idegőrlőbb volt.

Chanyeol se tudott hirtelenjében mit kezdeni magával. Éreztem a lakásban a vacsora illatát szállingózni, a tévében halkan valamelyik zenei csatorna műsora ment, az ablakból pedig elképesztő volt a kilátás. Most először pillantottam körbe alaposabban, de megint a tévénél lévő szekrény kötötte le leginkább a figyelmem.
- Amikor itt voltam, hogy még jobban megutáljam magam, végig néztem az összes fényképet. Úgy éreztem látnom kell, hogy tudatosítsam magamban milyen undorító dolgot tettem - suttogtam nyakába, még mindig őt ölelve. Karjai szorosabbra fonódtak körülötte, és éreztem, ahogy tehetetlenül sóhajt.
- Gyere, körbevezetlek - fogta meg a karom, és lassan körbesétáltunk az egész lakáson. A nappali és háló ismerősen tárult szemeim elé, a fürdőben egy csábítóan nagy kád volt, amiben ketten is kényelmesen elfértünk, mégsem ez keltette fel leginkább a figyelmem. Az első az erkély volt, ahol a fedett részen egy kényelmes kanapé kapott helyett a második pedig a szentélyének nevezett szoba, ahol ezernyi hangszer és egyéb kütyü kapott helyet. Játszott pár akkordot nekem a gitárján, én pedig bemutattam az iskolában szerzett mára már kopottas zongoratudásom.

Nem tudom mennyit maradtunk ott, de a lakása ezen része vált pillanatok alatt a kedvenc helyemmé, mert megszállt valamiféle béke. Míg ő épp a gépen kutatott, hogy mutasson valami, alapot, amit ő készített, én mellette ültem a másik forgós széken törökülésben. Figyeltem a rengeteg mappát és ezernyi dalkezdeményt. Végtelenül illett hozzá ez az egész.
Aztán ahogy felém fordult előre dőlve hajoltam ajkaira. Egy lassú, egyáltalán nem mély aprócska csókot nyomtam szájára, ő pedig előrébb dőlve mélyítette el, kezével hajamba túrva.
Fogalmam sincs hogyan másztam át ölébe, de tökéletes pillanatnak tűnt, ahogy az intro szólt a háttérben, míg egyre szenvedélyesebb csókcsatába kavarodtunk. Kezei felsőm alá tévedtek, az egyik szorosan ölelt, másik fenekemre tévedve húzott magához közelebb. Elégedetten nyögtem ajkai közé, ahogy megéreztem merevedését nekem feszülni, de az undor még mindig munkálkodott bennem. Ott volt a kép a fejemben, ahogy felkeltem az ágyából és végig mértem testem miután félredobtam az elveim.
Ő pedig ismerte már minden egyes reakcióm és tudta, hogy kibuktam. Csókunkat megszakítva döntötte homlokát enyémnek, szemeibe nézve pedig végtelen bűntudatot és elkeseredettséget láttam. Annyira utáltam ezt az egészet. Miért nem sikerült még mindig túllépnem rajta? Itt ültem az ölében, engem ölelt, sütött belőle a szeretet, csak őt akartam, mégsem ment. 

***

Elnézést kérni sem mer.

De nagyon halkan és meghunyászkodva reméli, van még, pár lelkes olvasó, aki élvezni fogja, és megbocsát a mocsok és rettenetesen konok írói fejének. 

(Minden más elmaradást rettenetesen gyorsan igyekszik pótólni)

És itt hagy egy-két linket, amit remélhetőleg be tud tartani és némi engesztelésként is felér. 

Megkésett gyermekkor (hatalmas reményekkel nekivágva, december 24.-ig befejezi) - Adventi kalendárium 

https://www.wattpad.com/1160583865-megk%C3%A9sett-gyermekkor-0-hozz%C3%A1val%C3%B3

Észveszejtő 

https://www.wattpad.com/845714637-%C3%A9szveszejt%C5%91-0-fejezet