A főnök

A puszta látvány

De pont így volt tökéletes számára az idő, hiszen állati része egész életében a szabadban szeretett volna járni, ám erre sohasem volt igazán lehetősége. Ezért addig akart kint maradni, amíg csak lehetett. Elterült a fűben, mélyen magába szívta az élet illatát, miközben ujjai között susogtak az apró zöld szálak. Úgy viselkedett, mint aki még életében nem látott pázsitot, ebben az örömben úszva pedig álomba is szenderült.

– Biztosan nem éhes, főnök? – vette el kabátját Namjoontól Mansik.
– Biztos.
– Esetleg inni akkor valamit?
– Nem – sóhajtott nagyot, miközben elgondolkozott egy pillanatra. – Csokoládét. Azt hozz a szobámba! – indult el Hoseok hálója felé.
– Igenis, főnök – ment a konyhába Mansik.
– Milyen napja volt, főnök? – érdeklődött az egyik éjszakás testőr, ki közben nem hagyta el helyét úgy, mint a napplisok szokták.
– Ne beszéljünk róla – tűnt el a szemük elől Namjoon, néhány pillanattal később pedig már óvatosan nyitott be Hoseok szobájába, hogy ránézzen a hibridre. Ám csak cuccait találta szobájában, őt nem. – Lee! – üvöltött embere után, ki azonnal ott termett mellette. – Hol van a hibrid? – förmedt rá a lihegő férfire Namjoon.
– Én nem tudom – kapkodta a levegőt. – De-de-de mindjárt előkerítem. Azonnal megtalálom.
– Ajánlom is!
– Azonnal hozom, főnök – tűnt el embere.
Ritkán vált mérgessé Namjoon, ám most annyira szar napja volt, hogy ezzel végleg betelt a pohár. Azért ment Hoseokhoz, mert kíváncsi volt, hogy vajon ezúttal is lenyugszik-e elméje, ha meglátja a hibridet, viszont mikor azt nem találta helyén, nagyon kiakadt. Sokkal jobban, mint ahogy mutatta, ezt pedig tudták is az emberei, ezért hirtelen nagyban kerülni kezdték őt és csendben maradtak. Az egész házat felverték Hoseokért, de harminc perc múlva sem találták sehol. Mindenkit felkeltettek, miközben Nam megtudakolta, hogy mi mindent csinált napközben a hópárduc. Meglepődött szorgalmán, mivel egyáltalán nem számított rá, hogy egy szobacica majd ennyire megerőlteti magát.
– Meglett már? – bukkant fel emberei mögött, kik éppen a videókamerákat nézték vissza.
– Még nem, főnök. De mindjárt meglesz. Azonnal meglesz – ígérte meg Namnak egyik embere.
– Mindenhol megnéztétek?
– Igen, főnök. Nem találtuk sehol, ezért a kamerákat nézzük most.
– De azon se látjuk – szólalt meg egy másik fickó.
– Ez igaz? – fonta össze karjait mellkasa előtt Namjoon.
– I-igen – adott félve választ az első pasas. – De mentségünkre szóljon, hogy csak most kezdtük.
– A kertben kerestétek már? – gondolt bele Hoseok aznapi munkájába.
– Igen, de ott sötét van, főnök. Mióta a kertészek végeztek nem ment ki senki.
– Idióták – sóhajtott nagyot Nam. – Mintha egy marék molylepkét alkalmaztam volna – hagyta ott embereit Namjoon.
– De azonnal meglesz, főnök!
– Én már meg is találtam. Menjetek vissza a dolgotokra! Ahhoz legalább értetek – masszírozta halántékát. Nem volt energiája kimutatni, mennyire felidegesítették, inkább dolgára ment a hibrid után. – Hoseok! – kiabált ki a kertbe, miután kinyitotta az erkélyajtót. – Hoseok! – indult el a terasz végébe papucsában. – Itt vagy? Hoseok!
– Mi az? Menny az idő? – ült fel hirtelen a sötétben az emlegetett és ha nem szólalt volna meg, akkor Namjoon is azt hitte volna, nincs ott.
– Hoseok?
– Uh... igen? – fordult a hang irányába.
– Mit csinálsz idekint? – állt meg a terasz szélén és egy szempillantás alatt le is nyugodott, amint meghallotta a másikat.
– Semmit – pattant fel és már rohant is Namjoonhoz. – Elszundítottam délután a fűben – állt meg előtte. – Elnézést, többet nem fordul elő.
– Nem gond. Csak legközelebb szólj valakinek! Az egész ház téged keres.
– Miért?
– Hazajöttem és nem találtalak.
– Bocsánat. Mindig vissza fogok menni a szobámba, ha végeztem a munkával.
– Nem-nem, nem ez a lényeg. Csak nagyjából tudni szeretném, hol vagy, ennyi. Nem rabként vagy itt, hanem szabad emberként – nyugtatta meg Hoseokot.
– Értem, főnök.
– Ahh – grimaszolt a szó hallatán Namjoon. – Ezt kitől tanultad?
– Az emberei mondták, hogy így kell hívni.
– Jah... de gyűlölöm, csak ezt valahogy nem jegyezték meg soha. Kerüld inkább, ha tudod.
– Rendben.
– Vacsoráztál?
– Nem, még nem.
– Hm... – gondolkozott néhány röpke másodpercre. – Együnk valamit!
– Rendben – bólintott Hoseok. Félve követte Namjoont, miközben mindenki messzire elkerülte őket a konyhába menet, ahol végül leültek enni a pulthoz. Hoseok ezen nagyon meglepődött, először csak azt hitte, akar valamit a hűtőből, de amikor letelepedett a munkások asztalához rájött, maradni fognak. – Biztos itt akar enni? Nem szeretne kimenni a nagy asztalhoz?
– Az csak a látszatért van, de nincs itt senki, aki ne ismerne már engem. Jó lesz nekem itt is – nyitott fel egy üveg bort. – Egyél csak.
– Maga nem eszik?
– Nem vagyok éhes – töltött magának a vörös nedűből. – Van még néhány fűszál a hajadban, meg bundádon is. Nem tisztogattad meg magadat? – nézte Hoseokot, amint az bátortalanul enni kezdett abból a levesből, amit elé tett.
– De – falatozott tovább mit sem törődve külsejével. – Majd vacsora után rendbe szedem magamat.
– Jól van – ivott borába Nam. – Jó étvágyat és jó éjszakát majd! – állt fel a pulttól.
– Nem marad?
– Nem. Fáradt vagyok. A tányérokat majd nyugodtan hagyd itt – indult saját szobája felé. – Majd reggel elteszik.
– Rendben... Köszönöm szépen! – szólt a távolodó Nam után.
– Szívesen.