ʀᴇᴋᴛᴀɴᴄɪᴀ

𝖭𝖾𝗀𝗒𝖾𝖽𝗂𝗄 𝖿𝖾𝗃𝖾𝗓𝖾𝗍

______________________

ℛℯ𝓀𝓉𝒶𝓃𝒸𝒾𝒶

______________________

-Na, mizu?-Siettem be a terembe
-A huzatot leszedtem viszont a kislány nem akar kikelni az ágyból-Mutatott rá a még mindig alvó leányra, mire én csak megrázva a fejemet megrántottam a vállam
-Csak húzd ki, nem baj ha sír. Anélkül nem tudjuk berendezni az asztalokat-Legyintettem egyet nem érdeklő módon, de láttam hogy a Szofi felett álló fiú erősen hezitál, mire fogtam magam és a másik oldalról megközelítve a lányt a hóna alatt megfogva kihúztam az ágyból, amire persze nagy sírással reagált.
-Kérlek rakd el az ágyát. Szofi édesem, már mindenki fent van rajtad kívül. Vegyük fel ügyesen a cipő és együnk, jó?-Próbáltam nyugtatgatni finoman, míg ráadtam a cipőjét.-Menj ülj le a helyedre!-Toltam meg az ajtó felé

-És most?-Kérdezte Nátániel mikor az utolsó ágy is éltünk a padlóról
-Jöhetnek az asztalok, de nagyon gyorsan, mert meg vagyunk csúszva-Pillantottam karórámra, de már indultam is a terem széleire tolt asztalok egyikéhez
Az egyik hatos asztalt felemelve tettem a helyére, de aztán észbe kaptam, hogy a mellettem ácsorgó egyetemista valószínűleg nem igazán tudja, hogy mit hova tegyen.
-Három perc és berendezem addig nem foglalnád le őket kint valamivel?-Biccentettem az ajtó felé nagy nehezen, mivel a kezemben egy asztalt tartottam
-De persze-Válaszolt majd meg is indult a kicsik felé

Az asztalokat és a széket nagy nehezen a helyükre téve beinvitáltam a kicsiket és míg én behordtam az uzsonnát megkértem Nátánielt, hogy ossza ki a poharat és a tányérokat.
A terembe visszaérve oly néma csend fogadott, mely még soha. Úgy látszik a kicsik féltek a tetovált, izmos srácról. Ennek láttán gyorsan megfordult az ötlet a fejemben, miszerint többször is eljöhetne velem ide.

-Ez jobb, mint gondoltam-Mosolygott rám finoman, míg az apró asztaloknál üldögéltünk
-Mármint a tojáskrémes kenyér vagy a gyerekekkel való foglalkozás?-Kaptam rá tekintetem a picikről
-A gyerekekkel való foglalkozás, bár meg kell hagyni, hogy a tojáskrémes kenyér sem utolsó-Mosolygott tovább, majd méregzöld íriszeit végigfuttatta a gyerekeken
-Néha nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Köszönöm hogy segítettél-Merültem el tekintetében, mikor újra rám nézett
-Szerintem szedjük be lassan-Biccentettem a gyerekek felé, kik már csak játszottak az étellel
-Jól van Tubicáim, aki megette a nagyon finom uzsonnát az a két apró kis kezecskéjével megfogja a tányérját és a poharát, majd óvatosan kihozza és utána kimegy a mosdóba megmosni a kis száját-Miután ezt elmondtam a gyerekek teljesítették a nekik kitűzött feladatott és siettek játszani vagy éppen kreatívkodni az asztalokhoz

Békések voltak, nem hangoskodtak vagy rosszalkodtak, ami igazán meglepő volt, de ezt betudtam a tetovált izompacsirtának.
Nem vártam, hogy Nátániel ilyen jól el lesz a gyerekekkel, mégis örültem, hogy láthatom mosolyogni, melyet nem igazán szokott mutatni, bár okát nem tudtam ennek. Sosem ápoltunk jó viszonyt, de szörnyűt se, igazából nem is nagyon szóltunk a másikhoz. Nem tudom mi változott köztünk vagy épp mi maradt, de láthatóan igényeljük a másik társaságát ami felettébb meglepő.
Szemeimet elgondolkozásom közben csak egy gyermeken lengetem, Olivéren aki folyamatos figyelemre szorul, hisz a rosszaság a zsigereiben van.
Az apró kisfiú, mint mindig, most is épp eleget rosszalkodik. Barna szemeivel felém pislant, majd mikor látja, hogy figyelem, incselkedve fordítja vissza tekintetét, de csak azért is leveri a játékot a helyéről ezzel kihúzva a gyufát nálam a mai nap.

-Olivér gyere ide kérlek!-Szóltam oda a kisgyereknek, míg ő a mosolyát visszatartva illegett-billegett felém-Szerinted?-Néztem hitetlenkedve Nátánielre ki velem szemben ült, mire csak meghúzta a vállát tehetetlenségében, de tekintetét rajtam hagyta várva a végkifejletet
-Mit csináltál?-Fogtam meg két kis apró vállát és annál fogva húztam magamhoz őt, de Olivér ugyan úgy csak mosolygott, meg nem szólalt-Játszottál az étellel, nem köszöntél meg semmit, kikaptad a másik gyerek kezéből a játékot és az előbb leverted a polcról az építőkockás dobozt, ami majdnem Luca fejére esett. Ez mind nagyon csúnya dolog és egyikért sem kértél bocsánatot-Próbáltam neki finoman jelezni a teendőjét, de csak ugyan úgy mosolygott, ahogy Nátániel is, de ő próbálta azt elrejteni
-Olivér nézz a szemembe! Amikor valami rosszat csinálsz akkor az szomorúvá teszi a körülötted lévő embereket. És tudod hol látszik ez meg igazán? Az emberek tekintetében. Nézz a szemembe! Látod milyen szomorú vagyok?-Kérdeztem tőle miközben a legjobb színészi tudásomat kellett elővennem, hogy a gyermek megértse a dolgok lényeget. Olivér bólintott, majd a vállánál fogva fordítottam a velem szemben ülő fiú felé.-Most nézz Nátániel szemébe! Látod hogy milyen szomorúság lakozik odabent? Nézd meg jól, hogy milyen szomorú amiatt, amit csináltál egész délután.-Mondtam a buksija mellől, de láthatóan nem igazán hatotta meg az apró teremtést-Kérlek kérj bocsánatot a mai rossz cselekedeteidért-Fordítottam vissza mire Olivér még mindig vigyorogva ugyan, de a nyakamat átölelve kért bocsánatot. Hirtelen érintésére a vállam körül azonban kissé megdermedtem és felszisszentem, de hamar visszaöleltem a gyermeket ki a nyakamban csüngött édesen.
-Tessék visszamenni játszani, de okosan!-Paskoltam meg nagyon finoman a popsiját ezzel indítva a társai felé.
-Fáj a hátad?-Nézett rám kérdően Nátániel, mire gyorsan próbáltam kitalálni egy mentő indokot
-Igen, tegnap sikeresen leestem a lépcsőn és bevertem a hátam. Szokásos-Vigyorogtam kínosan és tökéletes színészi játékomhoz legyintettem még egyet, de nem úgy tűnt mint aki beveszi az ilyeneket.
-Értem-Bólintott egyet nem túl meggyőzően-Ilyenkor tényleg megszokták bánni a dolgokat?
-Nem, dehogy. Náluk még nincs kialakulva ilyen korban ez a dolog. Csak azért ölelt meg és mondta azt hogy szeret, hogy mehessen vissza játszani-Rántottam meg vállaimat finoman
-Aranyos-Jelentette ki, majd készült mondani valamit, de nem tudta ugyanis egy szülő félbeszakította a mondanivalóját, de innentől már rohamosan érkeztek és vitték el a kicsiket

A gyerekek lassan, de biztosan fogyatkozni kezdtek, így fél ötre már csak egyetlen gyermek maradt akit átpasszoltunk a gyülekező csoportba
-Hosszú egy ilyen nap-Mondta elmerengve a tetovált srác, mire én csak egyetértően bólintottam
-Néha meglepően nehéz velük. Nagyon rosszak tudnak lenni, de csak azért is megéri ezt a munkát csinálni, hogy lásd az apró szemükben a fénylő csillogást mely a későbbiek folyamán elveszik, mert az élet rossz élményei elveszik azt, és hogy lásd apró, de élettel teli mosolyukat és halld csilingelő kacajukat, mely betölti a termet-Áradoztam mosolyogva, miközben a székeket pakoltuk az asztal tetejére
-Ilyenkor te takarítasz?-Kérdezett rá mikor végeztünk.
-Nem, általában a dajka takarít vagy reggel vagy késő délután. Úgyhogy végeztünk.
-Akkor haza viszlek-Nézett fel rám miközben húzta fel a cipőjét, mire csak bólintottam

A fekete Nissan mozdulatlanul állt a helyén, bőr ülései pedig ugyan olyan kényelmesek, mint pár órával ezelőtt, melyekben élmény volt elmerülni.
A fiú mellettem magabiztosan vezetett Budapest utcán, egyik manőver sem jelentett gondot számára
-Kérlek itt tegyél ki!-Kérleltem, míg az autó lassítani nem kezdett
-Biztos, hogy ne vigyelek a házatok elé?-Tekintett rám furcsán, de én csak leintettem
-Nem kell, de köszönöm. Majd valamikor még találkozunk.-Mondtam neki, de válaszát meg nem várva csaptam be az autó fekete ajtaját és indultam el a panelház felé.

ғᴏʟʏᴛᴀᴛᴀ́s ᴋöᴠᴇᴛᴋᴇᴢɪᴋ
______________________