Babapara

Negyedik Rész

Hétfő reggel némi késéssel érkeztem meg az egyetemre, mert természetesen az ősz adta időjárási viszonyok közepette késett a buszom. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat fel az emeletre, mivel egy olyan tanárnővel volt órám, akinek a személyisége Szörnyelláéval vetekszik, és a legkevésbé sem akartam azt, hogy még jobban nehezteljen rám, ugyanis már eddig is a begyében voltam valamiért. Kifulladva, a táskámban kutakodva szaladtam végig a folyosón, és éppen időben pillantottam fel ahhoz, hogy elkerüljem az ütközést az imént említett Tanárnővel. Sziklainé is megtorpant egy pillanatra, aztán homlokráncolva, felhúzott orral maga elé intett, hogy menjek csak be a terembe előtte. Ezt megúsztam. Az óra már javában tartott, mikor nyílt az ajtó, és Mr. Egyéjszakás lépett be rajta fesztelen magabiztossággal. Biccentett Sziklainé felé, köszönve s mintegy elnézést kérve, és leült szokása szerint a mögöttem lévő helyre. A szívem a torkomban dobogott, és az érzelmeim viharában kivételesen eszembe sem jutott, hogy micsoda ősigazságtalanság, hogy míg ez a szemlátomást tökéletes pasi húszperc késéssel is lazán besétálhat órára a legkisebb következmények nélkül, addig nálam már akár a néhány perc késés is végzetes lehet. Agyamban egymást kergették a gondolatok, hogy most majd hogyan is kéne viselkednem. Persze ez már a hétvégén is vagy ezerszer megfordult a fejemben, de így is elég dolgom volt, szóval azzal nyugtattam magam, hogy kevés óránk van együtt és amúgy sem szokott mindig bejönni. Reméltem, hogy szerencsém lesz, és kapok egy kis időt, hogy kikerüljek annak a bizonyos eseménynek a hatása alól mielőtt találkozunk. Hát nem így történt.
A másfél órás szeminárium máskor hamar elszaladt, de most, tudva, hogy ott ül mögöttem, nagyon-nagyon hosszúnak tűnt. Mikor aztán mégis vége lett gyorsan felpattantam a helyemről. Nem mintha nagyon siettem volna a következő előadásomra, mert volt még fél órám kezdésig, de minél előbb ki akartam jutni a teremből, ahol minden lélegzetvételemmel éreztem Dan férfias illatát és magamon éreztem a pillantását. Máskor sem szoktunk beszélgetni egymással, de most gondosan ügyeltem rá, hogy rá se pillantsak, amit a mellettem ülő Lindus barátnőm ha furcsállt is, nem feszegette. Persze neki fogalma sem lehetett róla mi ez a hirtelen jött tartózkodás, mert Annát és Ancsát is megeskettem, hogy egy szóval sem említik senkinek az akkor éjjel történteket. Nem mintha ez nem egy kis város és kis egyetem lenne, ahol fénysebességgel terjednek a hírek, de ettől függetlenül titokban akartam tartani. Nem voltam magamra büszke. Reménykedtem benne, hogy a nap további részében elkerülhetem Őt. Nos, gondolom mondanom sem kell, nem sikerült. Lépten-nyomon belé botlottam. Először a kávéautomatánál, aztán a menzán, végül a könyvtárban. Ma valahogy elpártolt tőlem a szerencse. Végül mikor majdnem lelöktem a lépcsőn - mert egy halom könyvvel a kezemben nem épp egyszerű lejutni a földszintre – megragadta az alkalmat. Bár ne tette volna. De még szerencsém volt, mivel egyedül voltam, így nem kellett a barátnőimnek magyarázkodni, hogy ez a félisten, aki talán a nevünket sem tudja mit is akarhat pontosan megbeszélni velem.

- Óvatosan! – ragadta meg a karom, és remek reflexeinek köszönhetően megmentett két könyvet attól, hogy egy emeletnyit zuhanjanak lefelé. – Úgy látom nem ártana egy kis segítség! Már úgyis beszélni akartam veled. Lenne pár perced?

Időm az volt, mint a tenger. A buszom csak egy óra múlva indult, órám már nem volt, úgyhogy ráérős időmben valószínűleg valamelyik sarokban készültem volna a legközelebbi számonkérésre. Mindezek ellenére semmi kedvem nem volt egy újabb, roppant kínos élményt szerezni magamnak. Ugyanakkor nagylány vagyok, és ha már nagylányként viselkedtem a hétvégén, hát vállalni kell az ezzel járó következményeket ugye? Akkor hajrá!

- Hogyne. De tényleg csak pár perc, aztán mennem kell!

Dan bólintott, majd néhány könyvet még levéve a kupacból elindult lefelé a lépcsőn. Bármilyen másik szituációban olvadozni kezdtem volna a lovagiasságától, hogy leveszi vállaimról a terhet, ebben a pillanatban semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy mégis mit fogok most mondani.
Leültünk egy eldugott padra a lépcső alatt, és én legszívesebben láthatatlanná váltam volna.

- Hát akkor kezdem én! – sóhajtott Mr. Egyéjszakás. – Őszintén sajnálom, hogy olyan kurtán-furcsán váltunk el egymástól. Elképesztően jól éreztem magam veled, de nem akarok belebonyolódni semmibe. Láttam ma rajtad, hogy szörnyen kellemetlenül érzed magad, de én nem szeretném, ha így lenne. Talán egy kicsit messzire mentünk, de mindketten felnőttek vagyunk, és azt gondolom, hogy ezt mindketten a helyén tudjuk kezelni. Így van?

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Persze nem vártam semmiféle szerelmi vallomásra, vagy szerelmi szonettre, de őszintén szólva arra sem mertem gondolni, hogy ő beszélni akar arról az éjszakáról. Reméltem, hogy annak az alkoholmámoros éjszakának az emléke megmaradhat csak nekem, anélkül, hogy az érzéseimről, vagy gondolataimról kellene beszélnem vele. Pont vele!

- Nem várok tőled semmit, ha erre gondolsz! Nem hittem azt, hogy ezután majd járni fogunk, fogjuk egymás kezét és egy érzelmes szerelmi vallomás után romantikus randira hívsz. Egyszerűen új nekem ez a szituáció, valami olyan, amit soha nem gondoltam volna magamról, és kicsit haragszom is magamra emiatt. Pontosan ez az, ami ma kiütközött, ezt láthattad rajtam, ezért is nem bírtam rád nézni. De téged nem hibáztatlak és elvárásaim sincsenek! Megfelelt ez a válasz?

- Tökéletesen! És kérlek ne haragudj magadra! – gyorsan összeszedte magát, és felállt. – Akkor majd a napokban találkozunk! Csáó!

Én pedig ott maradtam és csak bámultam utána, mint egy idióta. Csáó!