Babapara

Kilencedik Rész

A következő két hét mondhatni eseménytelenül telt, viszont a nyomás rajtam egyre nőtt. Nem tudtam mitévő legyek, hogy tudnám egyszerre titokban tartani Apróságot és megfelelő feltételeket biztosítani kettőnknek. Vészesen közeledett a nap, mikor minden kiderül, hiszen a hasam egyre nőtt, én pedig egyre rosszabban viseltem a terhességem. Nem tudtam minden nap dolgozni, hiszen a napok nagy részében az iskola is bőven sok volt a testemnek és a lelkemnek. Ráadásul egyre csak az járt a fejemben, hogy mégis mi legyen Dannel. Joga lenne tudni, hogy apa lesz. De ki tudja, hogy fog reagálni? Valószínűleg elátkozna. Úgy érezné csapdába ejtettem. Hogy szándékosan csináltam. Hogy a pénzüket akarom. És minden lehetőség közül a legriasztóbb, hogy pontosan az ellenkezőjét teszi. Hogy ahelyett, hogy eltaszítana engem és Apróságot magától, elveszi őt tőlem. Mert hát mit tudok én adni ennek a babának, amit ő nem? Csak anyai szeretetet. Velem ellentétben neki van pénze. Sok-sok pénze, biztos családi háttere, valószínűleg menő ügyvédei. Nekem mindez nincs. Örülök, hogy az orvosi vizsgálatokra, vitaminokra és a kollégiumra telik, és így is alig tudok félretenni valamit arra az időre, ha Apróság megszületik. Annyira kilátástalan az egész…

Éppen ezen járt az eszem a kollégiumba menet, mikor hihetetlenül rosszul kezdtem érezni magam. A hasam elképesztően fájni kezdett, szinte csillagokat láttam a kíntól. Pánikba estem. Az útnak ennek a részén sehol egy pad, amire leülhetnék, míg elmúlik a fájdalom. És ez biztosan nem normális. Nem szabadna ennyire fájni a pocakomnak. Ez csak rosszat jelenthet. Valami baja van a babámnak. Valami nincs rendben Aprósággal. Kérlek Istenem, segíts, hogy ez ne az legyen, amire gondolok!
A görcs nem múlt, én pedig már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy nem tudok talpon maradni. El fogok esni… Már majdnem a földön landoltam, mikor két erős kar ragadott meg. Egy utolsó megkönnyebbült sóhajra futotta tőlem, mielőtt a világ elsötétült én pedig belezuhantam a mélységbe…